Resonance: A Plague Tale LegacyTeszt

A Resonance: A Plague Tale Legacy egy olyan mellékszál, amelyre eleinte nem értettem, mi szükség van, de aztán eszembe jutott, hogy a Dishonored: Death of the Outsiderről annak idején hasonló gondolataim voltak, aztán több mint kellemesen csalódtam benne. Sophia eredettörténete 15 évvel a Plague Tale: Innocence eseményei előtt játszódik, megértéséhez pedig egyik korábbi Plague Tale játék ismerete sem szükséges. Patkányok, pestis és a középkori francia királyság helyett a nyüzsgő Velencében találjuk magunkat, ahol az elárvult lány egy fosztogató banda tagjaként végzi el az Élet Iskoláját, majd egy árulást követően első számú gyanúsítottként hajón menekülni kényszerül. Vele tart legjobb barátnője, a tolvaj Leni, valamint menekülés közben felkapja gyerekkori rajzkönyvét, amely még azokból az időkből származik, amikor az egyház egy zárdájában kegyetlen kísérleteket végeztek rajta, valami furcsát fecskendeztek az ereibe, és az ilyenkor tapasztalt látomásait lerajzoltatták vele.

Meg is van a kapcsolódási pont a sorozat korábbi részeihez: a Resonance a Prima Macula, a bizonyos családok vérvonalát szennyező ősi átok eredetét kutatja egészen az ókorig visszanyúlva, Sophia látomásaiban ugyanis rendre egy hellén harcos jelenik meg, aki a Minótaurosz labirintusában bolyong. Megboldogult apja, Alec feltett szándéka volt lánya különleges vízióinak okát megfejteni, ám halálával ez a feladat végül Sophia személyes küldetésévé válik, aki az apja jegyzeteivel kiegészített könyvvel, és egy titokzatos ereklyével a birtokában köt ki Kréta partjainál. Hamarosan kiderül, hogy a sziget titkára, legyen bármi is az, a két lányon kívül a teljes tolvajbanda is igényt tart, így megkezdődik a macska-egér harc a csapdákkal és fejtörőkkel teli, valamint egy egészen új természetfeletti fenyegetést rejtő ősi romok közt.

Az előzményjáték fő változtatása, hogy egy beteg öccsét terelgető kamaszlány helyett egy harcra kész fosztogatót alakítunk, így a folyamatos lopakodást nagyrészt felváltotta a közelharc és az ugrálós-mászós ügyességi részek, kivéve a már említett új fenyegetést, amelyet csak bujkálva, vagy Alan Wakesen a fény felé rohanva élhetünk túl. A könnyed akció-kaland irány nagyon jól áll a játéknak és egyszerre idézi fel az Uncharted, a Tomb Raider, a God of War és még egy sor „triplaá” sorozat emlékét, lazán hozva azok minőségbeli színvonalát kisebb léptékben. A harcok során nem kell staminával bajlódnunk, de 3 ütéstől végünk, így mindig kellően adrenalinpumpáló a ránk rontó kisebb csoport kordában tartása. Eleinte csúnyán ki is múltam párszor, mire felfogtam, hogy bár lehet és néha érdemes parryzni, alapvetően ugyanúgy működik az ide-oda ugrálás, kardcsapást jókor rugdosással és csáklyázással váltogatás, és nem kell annyira véresen komolyan venni az összecsapásokat. Lehet eltérő kardokat gyűjteni, képességfokozó hajgyöngyöt, karkötőt, vagy amulettet magunkra aggatni, és vannak megnyitható képességek is, de mivel nagyrészt végig ugyanazok az emberi ellenfelek jönnek, komoly mélységet nem érdemes várni.

A felfedezés és az ügyességi részek megvalósítása hasonló: hozza a műfaji kötelezőt, de semmi forradalmit nem érdemes várni tőle, viszont amit csinál, azt megbízhatóan jól csinálja. Bár a fejezetek helyszínei alapvetően elég lineárisak, vannak nyitottabb részek, ahol el lehet csatangolni mellékösvényekre, meg lehet találni egy-egy rejtett sírt, vagy más kincset rejtő romot, be lehet járni és mászni egy-egy központi építmény egészen festői környezetét. Két éve Krétán nyaraltam, és bár nyilván nem a középkorban, de meg kell hagyni, nagyon elkapták a mediterrán sziget hangulatát, csak ma már több a strand és a vásárlóutca. Az Asobo Studio saját fejlesztésű motorja még mindig elképesztő látvány megjelenítésére képes, és az alap PS5 + öregecske tévé kombó ellenére is leesett az állam, mit kihoztak egy-egy monumentális csarnokból, vagy akár a szédítő mélységbe vezető amfiteátrum-szerű toronyból. Amikor Sophia egy-egy látomása megelevenedik és a legendás hős Thészeuszt irányítva visszarepülünk a görög mitológia világába, ott már tényleg úgy éreztem, hogy csak felvágnak, miközben gülü szemeim kocsányan lógtak a látottakon.

Az imént lazán megemlített alkalmi időugrás és nézőpontváltás a Resonance másik legizgalmasabb húzása, mert a két idősíkon futó történet kárpótolt a kicsit laposabb mellékszereplők és a De Rune testvérek közti kapcsot, illetve a hozzájuk való érzelmi kötődést meg sem közelítő Sophia-Leni duó okozta enyhe hiányérzet miatt. Nem akarok igazságtalan lenni, hisz persze, hogy két apokaliptikus események elől menekülő gyerekért jobban izgulunk, mint egy talpraesett harcos amazonért, akiről előre tudni, hogy életben marad, ráadásul Sophia tényleg megérdemli a rokonszenvünket. Őt és a többi szereplőt is jól megírt párbeszédek, valamint remek mocap és szinkronszínészi alakítások teszik a meseszerű történések ellenére is hihetővé, Olivier Delivière ezúttal görögös hangulatú csodálatos dallamai pedig garantálták, hogy a patkányhordák hiánya ellenére se legyen kétségem afelől, hogy a Plague Tale világában járok. Mégis, számomra az igazi sztár az ókori történetszál volt, mögötte az új fenyegetéssel, és nem utolsósorban a néha kicsit bántóan egyszerű, de a játékmenetet gazdagító csapdás-fejtörős próbatételekkel.