The Blood of Dawnwalker – Középkori hajnaljáróTeszt

1349-et írunk. Európát háborúk és a fekete halál pusztítja, az emberek pedig már annak is örülhetnek, ha a következő napot megérik. Ebben a káoszban érkeznek meg azok, akik első pillantásra talán megmentőknek tűnnek. Erősek, természetfelettiek, képesek rendet teremteni ott, ahol korábban csak halál és anarchia uralkodott. Csakhogy Brencis knyáz és vámpírjai - vagy a játék magyar fordításában is vrakírjai - hamar megmutatják valódi arcukat: a Sangora-völgy népe számára az új rend semmivel sem jelent több szabadságot, mint a régi, sőt! A vérszívók gyakorlatilag saját feudális bűnszervezetet építettek ki a Kárpátok bércei között. Embereket sanyargatnak, vért gyűjtenek, katonáik terrorban tartják a falvakat, három nagy hatalmú bojár pedig Brencis akaratát hajtja végre. Ebben a világban él Koen is, egy fiatal legény, aki éppen csak túlvan a pestis okozta borzalmakon, ám most a családját kell megmentenie a vrakírokkal szemben, miközben ő maga is valami egész más lénnyé, részben szörnnyé változik.

A The Blood of Dawnwalker fejlesztőcsapata, a Rebel Wolves neve talán még nem sokak számára cseng ismerősen, az alapítók és a csapat több tagja azonban korábban a CD Projekt RED-nél dolgozott, így nem véletlen, hogy az első játékukra már a bejelentése óta sokan úgy tekintenek, mint valamiféle spirituális Witcher-utódra. A párhuzam is abszolút adja magát, hiszen sötét európai középkor, szörnyek, morális dilemmák, nyomozás, fantasy és egy főhős, aki idővel maga is egyre félelmetesebb szörnyvadásszá válik.

Csakhogy a Dawnwalkerben nem az a pláne, hogy a Witcher 3-ra emlékeztet, ez legfeljebb segít megbarátkozni vele, de igazán megszeretni azáltal fogjuk, mikor végre a saját arcát is megmutatja a játék.

EMBER NAPPAL, VRAKÍR ÉJJEL

Koen nem egyszerűen vrakírrá válik, hanem sokkal különlegesebb lénnyé. Nem pusztán vámpír, de már nem is teljesen ember: ő egy hajnaljáró (mint Penge, a fényjáró/daywalker), aki nappal emberként járhat-kelhet, éjszaka azonban előtör belőle a vrakír (rajtunk áll mennyire hagyjuk útjára engedve vadállat szörny énjét). Ez a kettősség pedig nem pusztán történeti érdekesség, hanem a teljes játék egyik legfontosabb rendszere.

Nappal Koen elsősorban karddal harcol, boszorkányos képességeket sajátíthat el, étellel gyógyítja magát, és alapvetően egy hagyományos fantasy RPG hősének érződik, sok-sok kalanddal és harcokkal. Éjszaka azonban előkerülnek a karmok, jön a vérszívás, a falakon való közlekedés, az árnylépés és idővel további természetfeletti képességek, és… még több harc. Bizonyos helyekre és küldetésekre csak az egyik napszakban van értelme visszatérni, ráadásul felszerelésünknél is folyamatosan figyelnünk kell arra, hogy egy-egy tárgy nappal és éjszaka milyen tulajdonságokkal ruházza fel Koent.

Ez az egész sokkal többet jelent annál, mint hogy este besötétedik és felkel a hold. Gyakorlatilag két különböző játékstílust kapunk. Ha nappal egy túl erős helyőrségbe beletört a bicskám, simán visszatérhettem éjszaka, és teljesen más eszközökkel próbálkozhattam (leginkább kaszabolással). Vrakírként például a harc közbeni vérszívás nemcsak gyógyít, hanem az ellenfél életerejét is csökkenti, így egy korábban reménytelennek tűnő összecsapásból hirtelen mészárlás lehet, véres hack'n slash, és bizony, ahogy Koen fejlődik, egyre inkább vrakírrá válik, egy halandók számára legyőzhetetlen emberfeletti harcossá.

NEM SOULS NEHÉZSÉG, DE KI KELL TANULNI

A Dawnwalker harcrendszere elsőre könnyen taszító lehet. Az irányított támadások és blokkok miatt nem elég csak a megfelelő pillanatban gombot nyomni, az ellenfél mozgását is figyelni kell, a stamina pedig folyamatosan fontos szerepet játszik. A jó irányba tartott blokk nem fogyaszt állóképességet, a tökéletes védekezés pedig remek lehetőséget ad a visszatámadásra, miközben a kivédhetetlen támadások elől kitéréssel kell menekülni.

Papíron mindez remekül hangzik, gyakorlatban viszont az első órákban, sőt napokban is még könnyű mellényomni, kiesni a ritmusból, vagy egyszerűen rossz irányba reagálni. A kamera sem mindig segít, sőt néha kifejezetten őrjítő tud lenni, amikor több ellenfél vesz körül.

Ahogy Koen fejlődik, új képességeket kapunk, és végre ráérzünk a ritmusra, a harc valóban élvezetessé válik. Nappal is, de éjszaka különösen. Például az árnylépéssel pillanatok alatt az ellenfél mögé kerülhetünk, a "Mohó harapással" vért és életerőt szívhatunk, később pedig olyan képességekkel is rendelkezhetünk, amelyekkel például szó szerint az égből érkezik a halál.

Aki viszont egyszerűbb rendszert szeretne, annak kisegítő lehetőségei is vannak. Én azonban nem feltétlenül javasolnám ezek használatát, mert pont azt a sajátos ritmust veszik el, amely miatt a Dawnwalker harca végül több lesz más akció-RPG-nél.

HARMINC NAPUNK VAN

A játék másik legérdekesebb ötlete a 30 nap és 30 éjszaka rendszere. Brencis megkoronázásáig kellene elérnünk a célunkat, ami elsőre úgy hangzik, mintha folyamatosan egy könyörtelen visszaszámláló nyomná a játékost, de szerencsére nem erről van szó.

A szabad felfedezés, a harc vagy az egyszerű barangolás önmagában nem zabálja fel az időnket, a napok konkrét történeti tevékenységekkel és bizonyos döntésekkel telnek. Így továbbra is lehet felfedezni, kincsek után kutatni, szörnyeket vadászni, vagy csak eltévedni Sangora-völgyben.

Egyetlen végigjátszásból viszont szinte biztosan rengeteg minden kimarad, és itt érkezünk el ahhoz, ami számomra talán a The Blood of Dawnwalker legjobb tulajdonsága. Kevés modern RPG emlékeztetett ennyire a régi Kaland-Játék-Kockázat könyvek rendszerére és hangulatára.

A küldetések nem egyszerűen sikerülnek vagy elbuknak. Sokszor inkább következményekkel folytatódnak. Volt olyan történet, ahol egy szörnyűség megtörténtét kellett volna hagynom ahhoz, hogy az eredeti tervem szerint folytathassam a feladatot, vagy közbeléphettem, teljesen más irányba terelve az eseményeket. A kíváncsiság persze erősebb volt nálam, és a mentéseim segítségével megnéztem mindkét lehetőséget. (Pont úgy, ahogy régen az ujjamat könyvjelzőként hagytam egy Kaland-Játék-Kockázat könyv lapjai között.)

Más történetekhez speciális tárgy, megfelelő szövetséges vagy kreatív gondolkodás kellhet, néha pedig nem tudhatjuk, hogy például lidérceket követve kincshez jutunk-e, vagy egyenesen a vesztünkbe rohanunk. Ez a fajta kalandszerűség sokkal inkább meghatározza a Dawnwalkert, mint bármilyen Witcher-párhuzam.

EGY VILÁG, AMELYBEN JÓ BARANGOLNI

Sangora-völgy méreteiben természetesen nem egy Witcher 3, de nem is ez a cél, hanem a változatosság és pont emiatt hátasra sincsen szükség, de szükség esetén van éjszaka "farkas-alak" vagy nappal "gyorssprint".

A világ kompaktabb, cserébe sűrűbb is. Falvak, erdők, barlangok, romok, bányák és hegyvidéki települések követik egymást, miközben szinte mindig akad valami, ami miatt érdemes letérni az útról. Lehet, hogy egy bajba jutott falubeli vár segítségre, egy szörny tartja rettegésben a környéket, vagy egyszerűen csak egy rejtélyes helyszín került fel a térképre, amit érdemes megvizslatni.

Koen tulajdonképpen a környék helyi vajákjává is avanzsálódik, aki a vrakírok elleni harc mellett medvéket, farkasokat és mindenféle más teremtményt is levadászik.

A világ hangulata pedig erős, magába tud szippantani. Napos időben a falvakban tehenek legelnek, földművesek dolgoznak, katonák járőröznek, az erdőkben őzek, nyulak és farkasok élnek. Aztán fokozatosan egyre mélyebbre merülünk a dark fantasy világába: boszorkányság, lidércek, élőholtak, koboldok és groteszk vrakírok várnak ránk.

A Rebel Wolves különösen jól eltalálta a középkori atmoszférát. Sokszor csak megálltam egy pillanatra hallgatni a szelet, az esőt vagy a távoli dörgést. Elsőre annyira realisztikus volt házimozin egy közeledő vihar, hogy konkrétan kinéztem az ablakon nálam kezdett-e el esni.

A soundtrack szintén a Dawnwalker erőssége. A középkori fantasy kalandokhoz illő dallamok, az énekes betétek és a sötétebb hangulatú témák természetesen időnként Witcher-asszociációkat is előhívnak, de ettől még Sangora-völgynek megvan a saját karaktere, és emellett kicsit még Trónok harca jellege is.

A játék teljes magyar feliratot kapott, ráadásul kifejezetten jó fordításban. Nem finomkodik, ahol nem kell, akadnak durva káromkodások, a fontosabb dialógusokat pedig valóban élvezet olvasni.

NEM MINDEN VRAKÍR TÖKÉLETES

A Dawnwalker azonban egyértelműen nem egy hibátlan AAA-szuperprodukció, inkább hangulatos AA kezdő stúdiótól. Bizonyos mechanikák kissé kezdetlegesek, a lopakodás például papíron sok lehetőséget kínálna, a gyakorlatban azonban gyakran nem működik. A kamera harc közben továbbra is problémás lehet, sok épület ajtaja pedig egyszerűen csak díszlet.

Akadtak kisebb grafikai és felületi hibák is, néha furcsán viselkedő árnyékokkal vagy megvilágítással, illetve olyan UI-problémákkal, amikor a játék még egy teljesen átkutatott helyszínen is keresgélésre buzdított.

Komolyabb gondot jelentettek viszont azok a ritkább hibák, amelyek egy-egy küldetést is képesek voltak megakasztani. Az „uriás” faluban például egy küldetésszál teljesen szétesett körülöttem: miután lejöttem a hegyről, a keresett vrakír társam eltűnt, a korábban békés lakók pedig rám támadtak, így a történet folytatása lehetetlenné vált.

Ezeket remélhetőleg a további frissítések orvosolják, mert a játék legnagyobb erőssége éppen az, hogy mennyi érdekes történetet képes elmesélni.

SZÉP? IGEN. MODERN? ATTÓL FÜGG.

A The Blood of Dawnwalker látványa meglehetősen változó. Első pillantásra még a Witcher 3-nál sem tűnt szebbnek, pedig az, és ahogy egyre többet járjuk Sangora-völgyet, annál több apró részlet kezd feltűnni. Igenis szép, megvan a maga bája!

Közelről kifejezetten jók a karaktermodellek, a fénykezelés pedig sok helyen meglepően látványos. A fáklyafény, az ablakokon beáradó napsugarak, a barlangok foszforeszkáló növényzete, az eső és a dinamikusan változó árnyékok gyakran nagyon bejöttek. Máskor viszont egy-egy elem kifejezetten előző generációs érzetet kelt.

Három grafikai mód áll rendelkezésre: Quality, Balanced és Performance. Mindhárom dinamikusan 4K felbontásra törekszik, de a látványbeli kompromisszumok láthatóak. A Quality a top fénykezelésben, a Balanced szerintem a legjobb kompromisszum, míg a 60 FPS-es Performance módban már jóval több mindenről kell lemondanunk (mint Gombóc Artúrnak… - mcmacko), különösen a fények és a tükröződések terén.

PS5 Pro-n jelenlegi, tesztelt megjelenés előtti verzióban még nem tapasztaltam drámai különbséget. Pro-n talán valamivel élesebbnek és részletesebbnek tűntek a karakterek, terep, de erről a dinamikus render is tehet. Így viszont jó hír, hogy a látványról alkotott összkép jelenleg nagyjából base PS5-re is érvényes.

HDR nincsen, de megfelelő gamma-beállítással menüben a kontraszt kiváló lehet, igaz, cserébe fáklya nélkül néhány sötét jelenet (pl. harcnál) ilyenkor már túlságosan is sötét lehet.

KALAND-JÁTÉK-VÁMPÍR!