Marsupilami 2 - Salsa PalombiaTeszt

A Marsupilami: Hoobadventure nálunk simán ott van a Top 5 DKC klónok listájában - a lyon-i csapat ügyesen ráérzett a klasszikus Donkey Kong Country játékmenet savára-borsára, ugyanakkor a karakter hebehurgya jelleméből fakadóan sajátos egyéniséggel is bírt a játék. Milyen lett a folytatás? Lássuk!

Kihívás tekintetében az első cím nem volt túl acélos; én azt mondanám hogy egyfajta bevezetőnek volt tekinthető a DKC-jellegű játékok műfajába. Az alapok viszont nagyon is stabilan lettek odatéve, így adott volt az út a továbbfejlődésre. Ha az első rész a beetetés, a Marsupilami 2 - Salsa Palombia maga a hardcore platformozós paradicsom. Vagy gyümölcs, vagy mifene.

A DKC-játékok platformjáték ős-típusát én ennyi év után nem szeretném külön bemutatni, inkább arra koncentráljunk, hogy mit tesz ehhez a Salsa. A második részben már három hőssel lehet játszani, és mindnek megvan a maga mozgáskészlete. A jó öreg sárga Marsupilami (Twister) ugrik, szalad, gurul, farkával odacsap, és ugrásából előrevetődni és Dixie Konghoz hasonlóan ereszkedni képes. Punch farokgombolyaggá alakul, így pattog a veszélyes terepen. Hope pedig duplát ugrik, ezzel emelve a vertikalitását a pályáknak.

A trükk abban rejlik, hogy a játék iszonyatos tempójú flow-jában, gyakran menet közben kell váltani, hogy dzsungel-akrobataként, az áramlást nem megtörve huppanjunk egyik mozdulatból a másikba. Ezzel kikerülhetjük az akadályokat, vagy csak elegánsan libbenhetünk a következő nagy gyümizsákmány irányába.

A legszebb az egészben persze, hogy enélkül is tudunk játszani, szóval gyerekek lassabb tempóban, komótosan is haladhatnak előre. De ha profi vagy, akkor a pálya első végigjátszása után indulhat a tánc, jöhet a Salsa mód! Ennek során rövid ideig visszaszámláló mutatóval kell fenntartani a gyümölcszabáló kombót, és így végigszaladni az 5-6 szegmbensből álló pályákon, ahol a nehézséget (nekem kitűnő élvezetet) éppen az adja, hogy folyamatosan rá vagyunk kényszerítve a gyűjtögetésre. A pálya végéig így zúzunk végig, az utolsó pillanatokra teljes eufóriába átszellemülve. Ha ez nem jön össze, akkor pedig kontrollert a földhözvágjuk majd, de ha megrázzuk a bundánkat, úgyis kezdődik elölről az egész.

Az első részben az extra lehetőséget, azaz a time attack módot szinte az utolsó világig elsőre abszolváltam mindig. Ezzel szemben itt már az első pálya Salsa módja sem volt magától értetődő, jópár nekifutásra lett csak meg a dolog. Be kell tanulni a tempót, a ritmust, de még a szegmensek közötti átmenetekre rávezető gyümölcslokációk helyét is, hogy ne törjön meg a kombó. Ez nekem nagyon tetszik, a Marsupilami játékok végérvényesen megérkeztek a keményvonalas közönséghez.

A stílus tekintetében is előreléptünk. A főgonosz múmiák egytől-egyig haláli fazonok. Az első pofa egy direkt utalás az Iron Maiden kabalájára, Eddie-re, de a többiek is megérik a pénzüket (és viccesen parodizálják a zenei zsánert, amit képviselnek).

A Salsa Palombia ismét tartalmaz egy titkos világot, ami a kihívás mércéjét is feljebb durrantja, ráadásul pályadesign általában véve is dinamikusabb, kimozduló kameranézetekkel, pörgős (olykor Rayman Legendsre emlékeztető) akciószakaszokkal. Az egyes pályaszakaszok a főbb checkpointok között jól elkülönülnek (tudjátok a DKC hordóira emlékeztető tukánokkal), ez a kihívás szegmentálását is segíti. A mozgás a középtempótól a galoppozásig nézve mindenhogyan tükörsima, az animáció kikezdhetetlen, a karakterek igazodása a felrajzolt pályákhoz precíz, ahogy ezt egy ilyen címtől elvárjuk. A dojóban ismét küzdhetünk az órával a bónuszpályák újrajátszása közben, de ezúttal amolyan grand prix jellegű bónuszjáték-sorozatokban is részt vehetünk.

Még mindig egy nagy parám van a játékkal, amit az Ocellus nem tudott kinőni. Ez pedig talán a Microidsnak és a fejlesztési/gazdasági kereteknek is köszönhető. A játék által kijelölt scope túlságosan is határos, és ettől vérzik el a játék, mondjuk egy DK Country-val való összevetésben. Emlékeztek, hogy a DKC1 elemi biomjaihoz képest egy masszív kalózos játszóteret kaptunk a másodikban? Itt a mostani folytatásban jön megint a dzsungel, a város, a hegyvidék, és kapunk néhány újrahasznosított assetet is, na meg összességében a világok száma sem túl bő. (Összesen 4 biom van a bónusszal együtt.) Azzal tudna HATALMASAT előrelépni a sorozat, ha ezt a keretet kinyitná a finanszírozó/kiadó, a léptéket kalandosabbá, tágabbá méreteznék, a Marsupilami ezzel odakerülhetne a legjobb platformerek közé!