Ace Combat 7: Skies UnknownTeszt

Vannak sorozatok, amelyeket egész egyszerűen nem tudok elvonatkoztatni egy konzoltól. Az Ace Combat is sokáig ilyen volt: számomra az AC epizódok jelentették magát a Playstationös Repülős Játékot, a PS2 korszakban pedig szinte párja sem volt annak a hangulatnak és látványnak, amit a Namco repülős őrületeitől kaptunk. Mi kellett ehhez? Remek sztori, a kornak megfelelően kimagasló vizuális design, és az a japános letisztultság, amit egy időben szinte csak konzolon élhettek meg a játékosok. Az előző generációban épp ezért volt fura, hogy az AC6 Xbox360 exkluzív címként jelent meg, és bár volt egy köztes állomás Assault Horizon címmel, ami kiszélesítette a képet, a sorszámozott hetedik részre majdnem tizenkét évet (!!) kellett várni. Mivel ennyi idő alatt rengeteg dolog történik a világban, ezért kifejezetten érdekes, hogy mit tudtak felmutatni ennyi év után a Project Aces nagyágyúi.

A trailerek alapján ismét egy modern katonai-politikai eposzt várhattunk a Skies Unknowntól. A szokásos, enyhén realista, enyhén animés szemmel bemutatott konfliktust kapunk, a már ismerős „Strangereal” univerzumban. A játszma ezúttal Erusea Királysága és Osea között zajlik, a gyújtópontban pedig egy űrlift magasodik a sztratoszférába. Forgatókönyv szerint egy ifjú hot-dog pilótát alakítunk, akivel a konfliktus több fázisát is meg fogjuk járni, ráadásul magunk is cseberből vederbe keveredünk a politika hálójában. A két állam közötti háborúnak átéljük majd az egyik és másik oldalát is bizonyos karakterek szemén (vagy sisakján) keresztül, így a Skies Unknown forgatókönyve sem a fekete és fehér színek használatával lett felvázolva. Vannak emellett mellékszereplők is szép számmal, akiket sajnos vagy nem fejt ki elég rendesen a narratíva, vagy túl van írva a szerepük az események forgatagához képest. Lehet, csak én öregszem, de azt is el tudom képzelni, hogy a készítőknek kellene egy kicsit jobban odafigyelni a történetmesélésre: a forgatókönyv sok apró részletet érint, állandóan röpködnek (hehe) a nevek, a helyszínek, a politikai hivatkozások, emiatt sokszor nehéz követni az eseményeket. Pláne, hogy az akció hevében is elhangzanak kulcsmondatok. Az égi háború közepén karakterek közötti konfliktusok bomlanak ki, máskor új szövetségek köttetnek… Persze ez igazi Ace Combat hagyomány, a sztereotíp szereplőkön és a kötelező marcona antihősökön, kisgyerekeken, forradalmár hercegnőn és a többieken már meg sem lepődünk. Inkább nyugiban konstatáljuk az Ace Combat visszatérését, ami a modern japán mesemondás egy bizonyos stílusából most is letesz nekünk egy adagot az asztalra. A forgatókönyvírók becsületére váljék viszont, hogy több aktuál áthallást is sikerült a sorok közé rejteni mindenféle ripacskodás nélkül, ráadásul a technikai fejlődés vívmányai, drónok, AI pilóták is elég hamar a történet központi részébe hajtják magukat, ha már úgyis ezeken a témákon pörög mostanában a fél tech-világ.

A mérleg másik oldalára a tipikus Ace Combat játékmechanikát lehet odatenni. Van egy jól manőverezhető repcsink, amit választható lehetőség szerint vagy nagyon, vagy kevésbé egyszerűen, de mindig árkádos keretek között irányíthatunk. Van géppisztolyunk, rakétáink és spéci fegyvereink. Az ellenfelek pedig jönnek, földön, vízen, levegőben, mi pedig egymagunk annyi ellenfelet hentelünk le a küldetések során, hogy a debriefing után nem maradna hely a gép orrára húzgálni a strigulákat. Persze a küldetéstervezés is a szokásos toposzokat követi: lőj szét mindenkit, védd meg a haladó járművet, iktasd ki a bombázókat, de olykor meglepő húzásokra is képesek voltak a missziótervező kollégák. Egyik kedvenc küldetésstruktúrámban fix idő alatt kell minél nagyobb pusztítást rendezni. Tudjátok, van 10 percünk, el kell érni mondjuk 10000 pontot, és uccu neki! Ezt úgy érhetjük el, ahogy akarjuk (magyarul szabadon bejárhatjuk a terepet és mi magunk választhatjuk ki a bázisok bejárási vonalát). Valódi tigrissé kell avanzsálni már az első ilyen küldetés végére is, ha nem szeretnénk a „mission failed” feliraton dühöngeni az idő lejártával. Ebből már az is kiderülhetett, hogy az Ace Combat 7 nem szerénykedik nehézségi tüskéket az ember orra alá dörgölni. Amolyan klasszikus japános kihívást találunk a programban, amely nem ad kétpercenként checkpointokat és ha kell, egy tizenöt perces szakasz újrázása miatt másfél órára is odaszegez a TV elé. De mindig van sikerélményed, és mindig érzed, hogy jó úton haladsz, rajtad múlott a bukás, amennyiben odáig jutottál. A missziók nehézségi és összetettségi íve is szépen épül a húsz misszió során. Eleinte nagyon meg is ijedtem, hogy mennyire egyszerű és rutinszerű küldetéseket kapok, aztán később bejöttek a változatossá váló, és változatos módon szívató küldetések is. Mondjuk normal fokozaton mentem neki a játéknak, amit az Ace Combatban jártas gamereknek szántak a készítők. Lehet, hogy easy lehetőséget választva nincsenek a fentebb említett fennakadások. Még egyszer mondom: ezt nem panaszként írom. Teljesen frankó, hogy van érdemi kihívás is egy játékban, nem csak karmestere vagyunk a pusztítás szimfóniájának, hanem a teljes zenekart is mi visszük a szárnyainkon.

Ez a tény amúgy, ha komolyan belebonyolódunk kicsit zavaró is lehet. A barátságos AI nagyon nem szereti odatenni magát a küzdelembe, minden agyaggalambot meghagynak nekünk, mi meg nem győzzük a célpontok módszeres szalámizását. Rárepülsz a zöld keretbe befogott ellenségre, a rakétát vezérlő szenzorok zárnak, katt, sutty, bumm, és kezded elölről. Nem csak az ismétlődés zökkenthet ki minket az immerzióból, hanem vannak más tényezők is. Bár a repcsik irányítása jóval dinamikusabb, mint pl. az Ace Combat 6-ban, a géppisztoly játéka és egyes levegő-föld fegyverek elsütése sokkal nehézkesebb, vagy hadd mondjam úgy, kevésbé élvezetes a mostani megjelenésben. Nagyon fájó, hogy a játékmechanikák alap rétegein felül, kevés dologhoz mertek a Project Acesnél hozzányúlni. Az egész játékélmény próbál vastagon a klasszikus formulához igazodni, de pl . az osztag menedzselés, egyes repcsiosztályok elválasztása, vagy bármi más színesítő apróság hiányzik a kampányból. Van újításnak szánt időjárás és van turbulencia, de jó ha a játékidő 2-3 százalékában érződik ezek érdemi hatása a gameplay egészére. (Ha nem olvasgatok előre fejlesztői nyilatkozatokat, lehet fel sem tűnik a dolog…) Végig várjuk, hogy mikor vezetnek már be végre valami olyan üde kis mechanikát, amivel igazolható lenne az eltelt 12 év. De ezek nem jönnek, marad a jól bevált és persze szórakoztató röpködés, amit talán a régebbi példáknál változatosabb misszióstruktúrákkal és terepekkel próbálnak frissen tartani.

Pedig a fentebb említett terepektől sem dobjuk majd fel magunkat az első fára. Az Unreal 4 látvány kifejezetten szegényesnek tűnt eleinte, és sokadjára sem lehet elvonatkoztatni az enyhén mosott textúráktól és a közelről még mindig ronda felszíni objektumoktól. Az Xbox One X verzió nem sokat tesz hozzá a látványhoz, állítólag csak a képfrissítést stabilizálják a Pro-X kiadások. (Pixelszámlálásba nem mentünk bele.) Amit meg kell hagyni: a fényeffektek és a felhők baromi jól néznek ki, de a többi részlet nem teljesen hozza azt az arcodbalépős, erős vizuált, amit az Ace Combat sorozat mindig is magával hozott. És nem is tévedtünk nagyot az első benyomásokkal: a tesztelt XO verzió mellé betettük az időközben kompatibilissé vált AC6 lemezt, és arra jutottunk, hogy az X360-as Fires of Liberation roppant alacsony felbontását, és a lényegesen gyengébb bevilágítását leszámítva annyira nem is érződik a 12 év különbség a két játék között. Annak idején a Belkan War és a Fires között egy év telt el, ugyanakkor tizenkettőt éreztünk technikai előremenetben. Hogy ezek a tények a Fires-t dicsérik, vagy a Skies Unknown-t ekézik, ezt majd döntse el minden rajongó magában. Szájtátós jelenetek azért így is lesznek; amikor a villám először megvilágítja a pilótafülke plexijén surranó vízcseppeket, vagy amikor a narancsos naplementében fogócskázunk egy vár körül a Dunakanyarhoz hasonlító pályán… Na ezek a képek biztos lesznek rád akkora hatással, mint amikor először harcoltál Gracemeria felett. A CG minősége is parádés. Pazar hátterekkel, kiemelkedő operatőri munkával és olyan színvonalú összképpel bírnak az átvezetők, amelyet egy számítógéppel készített anime moziban is elviselnénk.

AZ EXTRÁKRÓL

Előrendelőként lehetett talán a legizgalmasabb Ace Combat 7 csomagokhoz hozzájutni. A PS4 változat a VR missziókon (sajnos nem volt lehetőségünk ezt a részt kipróbálni) és a Boeing F4-E Phantom II vasmadaron túl a Squadron Leader epizód PS2 emulációját tartalmazza. Az Xbox tulajok pedig behúzhatják az Ace Combat 6 visszafelé kompatibilis változatát, amely bármikor elővehető egy kis élménybővítésre, ha a Skies Unknown küldetéseit már kitéve-betéve ismerjük. Apropó, ha megvan esetleg X tulajként a hatos epizód lemeze, arról is működni fog az előző generációs kód. Ezzel kapcsolatban érdemes tudni, hogy ez a változat első körben nem támogatja az XOX kapacitásbővülését - az eredeti alacsony felbontáson, viszont zökkenőmentesen terelgethetjük a Garudákat Xbox One konzolon.

Nem csak az egyjátékosoké' a világ, az Ace Combat 7 is magával hoz egy stabil multi vázat, amely nincs túlcsicsázva, de feszültséglevezetőnek tökéletes módokat mutat be. Először is ott a Battle Royal, ami a nevével ellentétben nem a mostanában oly népszerű túlélős műfajt jelenti, hanem a sima free-for-all deathmatch játékszabályait, maximum 8 repülőig kiszélesítve a lobbyt. Aztán ott a TDM is, ahol egy ellenséges csapat ellen nyomulhatunk. A multi egyik legnagyobb pozitívuma, hogy a meccsek végén lóvét üti a markunkat, amit a játékon átívelő repcsi- és fegyverboltban is elkölthetünk. Magyarul, ha a játék elején nehezen boldogulunk, kis multizással meggyorsíthatjuk a bevásárlást és a fejlődést. Ez jól jött volna a tesztelés első két napjában, kár, hogy csak tegnap óta működtek a szerverek. A meccsgenerálás még kevés játékossal is jól, gyorsan működött, akció közben pedig csak néhány döccenést tapasztaltam, feltehetően a hálózati kapcsolat miatt. Fontos megjegyezni, hogy a multiplayer nem hoz elsőre sikerélményt, hiszen a játékosok SOKKAL jobb dogfight harcosok, mint akár a kampány főellenfelei - így az elején inkább csak a mázlinak köszönhető, hogy eltalálsz-e ellenséges repcsiket (ezért is jár pont). Aztán pár meccs, és igazodsz a fokozódó kihíváshoz, ez pedig a single játékra is visszahathat. Röviden: mindenkit csak bátorítani tudok, hogy próbálkozzon küzdeni egy kicsikét. A gyors és pörgős meccsek jól porciózott akcióadagok, haveri körrel pedig még tovább fokozható az élmény.

Kettős érzelmek mentén zárom a Skies Unknown kritikáját. Aki egy új Ace Combat játékot szeretett volna, az örömében körberepülheti a lakótömböt. A kampányon nagy élvezettel, kellemes kihívás mentén lehet végiggaloppozni, a műfaj pedig olyan szinten a háttérbe szorult mostanában, hogy minden épkézláb dogfightnak és escort küldetésnek csak örülhetünk. Nem árt viszont belátni, hogy (direkt sarkítok) a Rogue Squadron játékmenet a nosztalgiából táplálkozik. Az Ace Combat 7 a múltja nélkül talán nem érne ennyit. Ám azoknak is igazat adok, akik szerint a gyökerek nagyban befolyásolják a játék iránt érzett, szív környékére fészkelődő szentimentalizmust. Mi más lehetne a végszó? Sziréna és kirepülés!