OrbitalsTeszt

A terv is tökéletesnek látszott: a konferencia unalmas részeiben szépen lenyomjuk a mostanában menő kooperatív játékmenetre felfűzött játékot, és mindezt a hátizsákomból is előhúzhatom. Repülő, várakozás átszállásra, unalmas szekciók, mifene. Aztán ahogy elindult a Lufthansa Münytyhen felé, már pattintottuk is a Switchet, majd félóra agyérgörcs után konstatáltam, hogy hiába a két kontroller, az Orbitals minimum egy pro irányítót várt a gép Joy Con párosa mellé. Okéééé, egy hét kiesés a tesztelésben, mit fognak ehhez szólni a cseheknél?

Aztán persze mit tud az ember tenni, nem voltam felkészülve arra, hogy egy direkte kétjátékos, sőt, CSAKIS kétjátékos módban nyomható címet nem tudunk egy Nintendo géppel tolni, ami amúgy direkte ilyen dolgokra is fel van készítve már egy generációval korábbról. Holott a játék friend-passt is kínál a cucc mellé, tehát pl. hálózaton, vagy egymás mellett simán tudnánk nyomni a játékot két konzol meglétével. Mondok jobbat, egy Switch 2-vel is meglepően stabil grafikai technológia áll a játék mögött, tehát nincs akadozás, nyögvenyelődés még split screenben sem, csak hát... Mégiscsak kell az Orbitalshoz egy második kontroller is.

Újratervezés. Jön a feleségem, aki kevésbé tapasztalt játékos, a Split Fictionbe is szépen beletört a bicskánk (hehe :D). Az indítás után már bízni sem tudtam benne, hogy egyáltalán szóbaáll velem az amúgy 80-90's anime stílusú Orbitals gyerekes felvezetőjét megnézve. De valami meglepő fondorlatnak köszönhetően az intro tetszett neki, mi több, lelkesen vetette bele magát a Daft Punk Interstella 5555 világának hangulatát furcsa kék-narancssárga színvilággal meglocsoló játékba.

Nem maradtunk persze kedves froclizódás nélkül. Az Orbitals kihívását ugyanis fél-koca játékosként (aki egy Nintendogs-zal, de pár komolyabb Ninty játékkal is simán elvolt korábban) azért nagyobb lépésnyi feladatnak, megugrást igénylő letéteménynek élte meg. Én meg ilyenkor élvezem, ha piszkálhatom. Aztán beindult a móka, a fogaskerekek működésbe léptek. Ami pedig az Orbitals alapja, az a játékosokat együttműködésre kötelező haladás.

Platforming, akció, logikázás és időzítés. Egy kicsit árkádos, egy kicsit laza - úgy ismétlődnek a nagyobb kihívást igénylő szakaszok, hogy közben ki is tudjunk engedni. És miközben te már a lőállásban várod a másikat, az még hóbortosan kóricál a minijátékok között, de ez így is van jól. Az Orbitals alapvetően sokkal megengedőbb, mint mondjuk a már fentebb említett Hazelight cím. Hagy élni, nem tol előre az intezív akcióba. Viszont, ahol a közreműködést elvárja, ott könyörtelen szinkronban működő párosokat enged csak tovább.

Ez történhet gyalogosan, ahol űrbázisokat, hajókat, ismeretlen folyosókat járhatunk be. Közben pedig toolokat használhatunk (alapvetően három plusz egy van ezekből: a kampó, a folyadéklövő, a sugárágyú és a mikrohullámú eszköz). Emellett vannak olyan eszközök és környezeti fejtörők, ahol ideiglenesen mókolhatunk különféle gadgetekkel, vagy a pályán található cuki robotkákkal, bombákkal, tereptárgyakkal. Nem árt, hogy ott vagyok mellette és magyarázok - nekem ugyanis leesik egyből a videojátékos logika. Neki viszont hosszabb ideig tart értelmezni a helyzetet.

Feltételezem a PEGI 12-es karika mellől érkező gyerkőcök esetében is inkább a gyakorlat és a tapasztalat lesz a meghatározó a kihívások nehézségét illetően. Nekem tetszik, hogy mindig változik a challenge mikéntje, ő ezt nem veszi észre, mert nem figyel rá. Organikusan élvezi a játék változatosságát. Hogy egyszer talponállunk, másszor űrhajót vezetünk (közel sem olyan rossz móka, mint netszerte rinyálnak miatta), megint máskor pedig űrsétát teszünk szkafanderben.

És hogy meddig tart ez az egész? Hát, izé, nekünk bőven 7-8 óra, a gyakorolottak inkább hatot rebesgetnek. Ez nem túl sok, de van újrajátszhatósági faktor. Ha pedig több mindenkivel is végigjátszod a családban, vagy a baráti körben, akkor igazából úgy érheti meg az Orbitalst teljes árán bezsebelned.

Persze drágám azt is megkérdezte, hogy akkor most ez a figura egy valódi kisördög, vagy mifene? Én erre nem tudtam jól válaszolni, annyit mondtam neki, hogy az anime-űrben ez teljesen természetes. Pláne egy olyan játéknál, ami ezt a klasszik retro japánrajzfilmes esztétikát nyomja fullban. És milyen jól csinálja! Az Orbitals küllemét mindketten pöpecnek ítéltük meg, és még nagytévére téve sem éreztük nyögvenyelősnek a teljesítményt. Azaz én kicsit furcsának éreztem azt, amit a Sable óta nem tudok megszokni - a lowFPS-módban mozgó karaktereket. Másnak ez lehet fel sem tűnik, nekem a dolog szembenáll az áramvonalas és reszponzív irányítással. Ha valaki ügyetlenkedik a páros munkálkodásban, nem csodálom, ha emiatt teszi. Akár tudat alatt is.