Czicza Ádám: A Bíbor Úrnő árulásaKönyv

Az egyik ilyen irányvonal - ami nekem különsen szimpatikussá vált az évek során - a történetek mélyítésére koncentrál. Arra, hogy a háttérsztori rendesen ki legyen találva, hogy az események ne csak random kövessék egymást, és hogy a szöveg tisztességesen meg legyen írva, akár azon az áron, hogy a könyvek terjedelme így a duplájára nő. Szóval alapvetően ezek azok a jellemzők, amiért nagyon szeretem a Vindgardia és a Távoli Világok Krónikái sorozat történeteit is, és eddig egyik sem okozott csalódást. A Bíbor Úrnő árulása is tökéletesen illik a sorba, legyen szó akár az egyedi szabályrendszeréről, akár a 450 fejezetpontot felölelő masszív történetéről.

A Bíbor Úrnő árulásában egy viszonylag egyszerűen és klasszikusan induló labirintusos történet válik hamar izgalmassá azzal a kezdetben csak színesítésnek tűnő, ám később több értelmet is nyerő "aprósággal", hogy a föld alatti barlangrendszer nem egyszerű dungeon, hanem egy gigantikus törpe temetkezési komplexum. Nem tudjuk mit keresünk ott, először még azt sem, hogy pontosan hol vagyunk, így olvasóként a karakterünkkel együtt fedezünk fel mindent és tárul fel előttünk a teljes történet (ez evidenciának tűnhet, de egyáltalán nem az). Igazából végig két történeti szál fut párhuzamosan, nagyszerűen kiegészítve egymást. Egyrészt kibontakozik előttünk a fő konfliktus, információkat szerzünk a résztvevőkről, kiderül, hogy a Brillia világának egyensúlyáért felelős hét varázsló szövetsége megbomlott, majd megtudjuk mik a Hellatrix nevű Bíbor Úrnő céljai, és mit keres a hegy gyomrában. De ezzel párhuzamosan a szerző komolyan vette azt a feladatot is, hogy az egyébként logikusan felépített és jól kitalált helyszín valódi lore-t kapjon. Képzeljetek el egy hatalmas temetkezési helyet, ahol egyaránt megfordulnak törpe hősök és vezetők, de a nép egyszerűbb gyermekei is végső nyugalomra lelehetnek itt.

Teljesen nyilvánvaló, hogy a nagyobb nevekhez saját történet is tartozik, esetleg egyedi sírkamra, vagy valami olyan jellemző, ami segítségül szolgálhat az előrehaladásunkban. A törpék történelmének kisebb szeleteivel ismerkedünk meg úgy, hogy ezeknek a központi konfliktushoz nem feltétlenül van direkt kapcsolódásuk, mégis legalább annyira élvezetesek. Sőt, néha azok a legérdekesebbek, amik nem az igazi hősökről, hanem egyszerűbb törpékről szólnak. A kedvencem az volt, amikor a mellénk társuló Ottogar külön magáénak követeli az összecsapást egy félszemű élőhalottal, majd amikor a harc végén rákérdezünk, hogy mi volt ennek az oka, elmeséli, hogy az illető egy tyúktolvaj volt, akit egy gróf megmentése miatt hősként ünnepeltek, ezért temették ide. Számára ugyanakkor mindig csak egy sunyi tolvaj maradt, ezért akart igazságot szolgáltatni. No ilyen apró kis színesítő történetekkel van tele a könyv, de közben egyre többet tudunk meg a nagyhatalmú varázsalók motivációiról is, és persze arról, hogy mi mit keresünk itt.

A 450 fejezetpontot egyébként úgy képzeljétek el, hogy ezek nagy része igen aprólékosan megírt szöveg, sokkal közelebb egy regény színvonalához és részletességéhez, mint egy átlagos lapozgatós könyvéhez. Ehhez igazodik a szerkezet is, a szerzett információk ugyanis nem feltétlenül szétszórva találhatók, hanem ténylegesen van íve annak, ahogy egyre jobban megismerjük a hátteret. Először csak töredékes infókat kapunk helyszínekről és kulcsfigurákról, majd ezeket összeillesztve tisztul a kép, végül pedig magunk is eljutunk ezekre a helyekre és találkozunk az addig folyamatosan emlegetett, de általunk nem ismert szereplőkkel. Közben egy sor olyan döntést is meg kell hoznunk, ami teljesen más irányba vihet el bizonyos történéseket, pl. egész hosszú időre csatlakozhat hozzánk egy társ, vagy akár szövetséget is köthetünk egy nagyhatalmú lénnyel, akivel egyes helyzetek megoldása sokkal könnyebb lesz - cserébe viszont ki is zárjuk magunkat bizonyos lehetőségekből. Ezek általában olyan szálak, amelyek főleg a könyv középső részében bírnak jelentőséggel, de két végigjátszást akár teljesen különbözővé is tehetnek. Sajnáltam, hogy teljes oldalas illusztrációból viszonylag kevés került a kötetbe, kisebb díszítőelemből pedig egy sem, ezek dobhattak volna még a hangulaton, bár tény, hogy még vaskosabbá tették volna az amúgy is masszív kötetet.

Említettem az egyedi szabályrendszert, ez alapvetően két dologban jelenik meg markánsan, a többi újítás inkább csak alternatívája a máshol is használt módszereknek. A páratlan oldalak alján szerepel három ikon, ezek a Végzet Kockái névre hallgatnak. Kard vagy koponya formájában jelennek meg, és azt a célt szolgálják, hogy a harcokban és a próbáknál a randomról döntsenek. Nagyon leegyszerűsítve ha olyan oldalt csapsz fel, amelyen a kardok dominálnak, valószínűleg valami jó fog történni veled, a koponyák esetében pedig ennek az ellenkezője fog történni. Ezt használják az ellenfelek is, és néha bizonyos események során is ezek döntenek a kimenetelről. Ez több szempontból is kényelmes, hiszen egységesen ugyanazt a rendszert használja a könyv minden területen, de olvasóként megélni ezt kicsit olyan volt, mintha még kiszolgáltatottabb lennék a randomnak (bár bevallom, nem volt kedvem a valószínűségét kiszámolni annak, hogy egy hagyományos kockás metódus vagy ez a szigorúbb). Szóval ez részemről végül hozzá is adott, meg nem is. Az ugyanakkor nagyon kellemes meglepetés volt, hogy a záró bossharc egyedi mechanikát és szabályrendszert kapott, nem nagyon lehet ilyet látni lapozgatós könyvekben, másfél oldal volt annak a leírása, hogyan kell harcolni Hellatrix ellen - emlékezetes is lett.