Vannak játékok, melyek már a megjelenésük pillanatában legendává válnak, mert olyasvalamit nyújtanak az embereknek, amit még sosem láttak, vagy tapasztaltak. És vannak olyan játékok, amelyek ezt az elismerést meg tudják ismételni úgy, hogy közben felnő egy teljes generáció. A játék, amiről most írni fogok, 17 év után tért vissza oda, ahonnan elindul egykoron a hódító útjára, a játéktermekbe.
Az Outrun játékról, pontosabban annak Online Arcade változatáról 2009 Áprilisában írtam már egy blogot, amit jobb híján tesztnek szántam. Az
akkor megjelent játékban írtam a sorozat múltjáról és a jelenéről - Az
Arcade DX változatról - egyaránt. Azt a blogot nem kis meglepetésemre,
valami oknál fogva, kiemelésre méltónak találták itt a Gamer365-ön. Azt
amiért most mégis újra írok a játékról, egyszerű oka van, az egyik, hogy a
múltkor az XBLA-ra megjelent változatról írtam, a másik okom pedig, a csak
azért is futok vele még egy kört.
1986-ot írunk, amikor a játéktermek már javában élik a maguk kis füstös,
csillogó-villogó világukat, amire manapság az aranykorként emlékezünk.
Ekkor született meg egy olyan játék, amire ma már, mint legenda tekintünk.
A SEGA legendás tervezője Yu Suzuki ekkor álmodta meg autós játékát az Outrunt, ami forradalmasította, és fenekestül felfordította, az akkori autós
játékok állóvizét. A forradalmasítást pedig szó szerint lehet érteni, mert
számos olyan újítást hozott magával a játék, amit akkoriban egyetlen
fejlesztő sem alkalmazott még. A sebesség váltás, a stereo zene, a
játékon belüli választási lehetőség, azaz a kötetlenség az Outrunnal jelent
meg először a játéktermekben. A SEGA első legendája ekkor indult hódító
útjára, hogy örökre beírja magát a videojátékok történelemkönyvébe. A
játék, mint ötlet nagyon egyszerű volt, volt egy tűzpiros Ferrarid, amivel
végig kellett menned egy pályaszakaszon. Ha a szakasz végére értél,
akkor az út kettévált és te eldönthetted, hogy merre akarsz tovább menni,
és ez így ment öt szakaszon keresztül, ami magával hordozta a számos befejezési lehetőséget. A száguldozáshoz pedig hozzátartozott a
kanyarokban való driftelés, és az úton közlekedő mazsolák kerülgetése,
ami sokszor komoly kihívás volt a játékosoknak.
A ma ifjúsága talán már nem is érti, hogy ez az egyszerű játékmenet, mitől
is volt valójában korszakalkotó akkoriban, és mitől vált mára a szemünkben, nekünk idősebb játékosoknak legendává. Ezért persze senkit sem
hibáztatok, hogy is tehetném, hiszen sokan, amikor én ezzel a játékkal már játszottam, még nem is éltek, legfeljebb csak egy erotikus gondolat
formájában. Az akkori elvárások egy játékkal szemben sok mindenben különböztek a maiakéhoz képest, és ez leginkább az otthoni átiratokban
látszott meg a legjobban. Egykoron elég volt a nyers Arcade átirat, és már
kész is volt a haza vihető játék, de a 90-es évek közepére ez a tendencia jelentősen megváltozott. A nyers port ma már édes kevés, mert legfeljebb
csak egy XBLA címként lehetne eladni - Outrun volt, és Sega Rally lesz -
az egészet. Ha a játékot el akarják adni, akkor muszáj hozzátenni, és
muszáj kibővíteni, hogy a játék ne váljon egy napos játékká, amit megunva
a polc tetejére dob végül az ember.
Az Outrun 2 2003-ban 17 évvel később jelent meg, az első eredeti
részéhez képest a játéktermekben. Sajnos a hazai játéktermekben jó
szokás szerint, mind a mai napig nem található meg belőle egyetlen
példány sem az Outrun 2-ből.. A hazavihető portra szerencsére nem
kellett sokat várni, mert alig egy évvel később a Sumo Digital által, már
elérhetővé vált az XBOX tulajdonosok számára is. Számomra hatalmas meglepetés volt, hogy a 2004. Októberi Konzol magazin, elő és hátlapján
is az Outrun volt. A hátlapon az első rész volt látható, és stílusosan az
1986-os évszám volt mellette, ami egy szép tisztelgés volt, az akkori főszerkesztő ”Martin” részéről. A játékot talán mondanom sem kell, hogy
az első napon vettem meg, és hosszú hetekig, sőt hónapokig nyújtott
nekem felhőtlen szórakozást.
A játékot elindítva rögtön tapasztaltam, hogy az új rész, semmiben sem
változott a nagy előd alapjaihoz képest. Akkor csak egy Ferrarid volt a Testarossa, de az új részben már nyolc Ferrari közül lehetett választani,
hogy melyiket szeretnéd vezetni. Persze az elején még nem választható
minden autó, mert a többiért bizony szépen meg kell dolgozni. Itt is
ugyanaz volt a felállás a játékban, hogy elindultál egy fix helyről, ahonnan továbbmenve a különféle checkpointoknál választhattál, hogy merre mész tovább, és ezzel eldönthesd, hogy melyik lehetséges célba akarsz majd
beérni. A térkép nagyjából úgy nézet ki, mint egy piramis, ami a kezdeti
egy lehetséges pályából egyre csak szélesedett, hogy a végére öt
különféle helyre érkezhessél meg, ami öt különféle megnyerést is takart.
Itt is akárcsak a korábbi részben, nem volt más a feladatunk miközben száguldottunk, hogy kerülgetni kellett a rengeteg mazsolát az utakon. Ezen
kívül pedig folyamatosan figyelni kellett az időre, ami könyörtelenül számolt visszafelé, aminek lejárta a Game Over-el lett volna egyenlő. Bár az igazat megvallva, még very hardon se tudott megizzasztani a gép, annyira
könnyű lett az első részhez képest.
Ahogyan már fentebb írtam, ha csak ennyi lett volna a játék, akkor hamar
az unalom és a feledés homályába veszett volna, de szerencsére nem
így történt. Már az eredeti Arcade verzió is tartalmazott néhány extra lehetőséget, ami a játék menetét alaposan feldobta, ami nem volt más,
mint a Heart Attack játékmód. Ez egy nagyon ötletes kis játéklehetőség
volt, ami a száguldozást kombinálta össze az ügyességgel. Ennél a
feladatnál az anyósülésen ülő oldalbordánknak kellett különféle feladatokat teljesítenünk, aminek teljesítését sok-sok szívecskével honorált. Egy pályán általában 2-3 dolgot kellett bemutatnunk szívünk hölgyének. Ezeket a
feladatok a végén, illetve a pályák végén, az ABC betűi szerint
osztályozott az E-től a AAA betűig, és ha a végén beértél, akkor mindent összegezve kaptál egy végeredményt is. Persze a Heart Attack-on kívül,
volt még Time Attack is szokás szerint ellenfelek nélkül, de ez csak a régi változathoz képest volt újdonság, hiszen a Daytona USA játék óta, ezt a lehetőséget már rég megszoktuk.
Persze a játék önmagában még így is kevés lett volna, hogy hosszú távon lekösse a játszani vágyó embert, ezért rengeteg egyéb apróságot pakoltak
bele a Sumo Digital emberei. A Live-on való játszás lehetősége 2004-ben
még csak kevés magyarnak volt elérhető, köszönhetően az akkor még
nem igazán kiforrott, itthoni konzolos játékos kultúrának. Ennek fejlődése, pontosabban változása csak a következő, azaz a jelenlegi gépekkel terjedt
el. De a Live lehetősége mellett ott volt a Mission mód is, ami egy
hihetetlenül jól összerakott 101 küldetésből álló feladat csoportot takart.
Az Arcade mód három lehetséges módozatát keverte össze nekünk a gép
ennél a játékmódnál, amikben ahogyan haladtunk előre, úgy tették egyre komolyabb kihívások elé a játszani vágyó embert. Itt is volt Heart Attack,
Time Attack, gépi játékosok elleni verseny, és még jó néhány apróság,
amiknek teljesítésével, sorra tudtuk megnyitni a játékban a különféle
bónuszokat. A legutolsó feladatoknál például már 15-30 pályás versenyek
voltak a riválisokkal, akiket leverni igencsak nagy kihívás volt. A bónuszok
között pedig ott voltak az extra autók, a régi és az új zenék, a pályákon
való visszafelé haladás lehetősége, sőt még az Outrun első részének
eredeti változata is, amit végigvinni éppolyan nehéz volt itt is, mint anno egykoron. De ezen kívül megtalálható volt az extrák között, a Daytona
USA 2, és a SCUD RACE pályái is, bár ezek nem voltak önmagukban,
azaz pályánként játszhatóak, hanem egy kicsit furcsa ömlesztet
formában voltak jelen a játékban.
A játék grafikájáról még nem tettem említést, ami bődületesen szépre
sikerült. Itt látszik meg igazán, hogy a SEGA grafikusai mennyire kiemelkedőt alkottak a Chihiro rendszerrel, és hogy mennyire hűek tudtak maradni a
nagy elődhöz. Mindazt a stílust, amit megszoktunk az első részben, most
újra láthatjuk csak éppen sokkalta csinosabb formában. Van itt minden,
amit a szemünk megkívánhat, napfényes homokos tengerpart, hatalmas
hidak, erdők, gyönyörű kastélyok, ködös hegyvidék, szélmalmok, virágzó cseresznyefák, sivatag, gyártelep, régi kőváros és sok egyéb látnivaló,
amit érdemes mindenképpen látnia egy igazi Arcade rajongónak. Ugyan
rég lerágott csontnak és közhelynek számít már, a lemászik a képernyőről annyira szép a grafikája, de az Outrun esetében ez még a mai napig is
igaz. Persze nem csak a grafikája kiemelkedő a játéknak, hanem a zenéi
is, ugyanis a játékban megtalálható az eredeti régi három klasszikus szám
is, a Splash Wave, a Magical Sound Shower és a Passing Breeze is,
ráadásul az eredeti formájukban. No persze az öreg klasszikusokat
szépen újrahangszerelték, amik hihetetlenül jól szólnak, és ugyanúgy lázba hozza az embert, mint az előd egykoron. De emellett kreáltak még melléjük
jó néhány más számot is, amik kiválóan illeszkednek az Outrun képi
világához.
Az Outrun 2 az előző XBOX generáció legjobb Arcade átiratává vált. Egy
igazi fénylő csillag volt, amely megbújt a mai modern társak között, s talán
emiatt nem kapott akkora figyelmet, és elismert, mint amilyet igazán
megérdemelt volna. Az Outrun első része már a megjelenésekor legendává
vált, és ugyanez történt a 17 évvel később megjelent második résszel is.
Én már csak abban reménykedem, hogy nem kell újabb 17 évet várnunk,
egy esetleges harmadik részig, hogy ismét játszhassunk egy igazi újabb
élő legendával.
A régebbi cikkem: Click!
Az öreg klasszikus játék
Maradok annak, aki vagyok, a játékosnak, aki szeret játszani
Arcade Game's Forever