Duke Nukem Forever

Hagyjuk a felesleges köröket. A sztorit nagy vonalakban úgyis ismered. Másfél évtizede kezdték el a játékot összekalapálni, mindig leálltak, mellébeszéltek, ment a pereskedés, volt fejlesztőcsere is. Bla-bla-bla. A Duke Nukem 3D egy remek FPS volt a maga idejében, a megérkezni alig akaró folytatásból pedig épp a rajongás és a játék körüli rengeteg cécó okán lett legenda.

Ehhez pedig majdhogynem lehetetlen felnőnie egy fejlesztőnek.

Nem tudom, hogy egy másik csapat jobban be tudta volna-e fejezni a játékot. Nem tudom, hogy nem kellett volna-e inkább kukába dobni az eredeti koncepciót és alapokról újrahúzni a játék vázát.

Amit viszont tudok, hogy a Duke Nukem Forever több, mint csalódás.

Hol is kezdjem?

Az előzetesek alapján mindannyian tudtuk, hogy a DNF - urambocsá' - ocsmány lesz. Ez így is lett, ebben a formában minden valamirevaló játék alapból bukásra van ítélve. A kiadóknál úgy gondolhatták, hogy "úgysem ez a lényeg". Röviden annyit, hogy egy ekkora címnél nem azt várnánk, hogy a legrandább Unreal motoros grafika tárul a szemünk elé, pedig itt nagyjából ez a helyzet.

De nem ez lenne a legnagyobb baja.

A Half-Life 2-t (meg a Portal-okat, szóval ez eddig Source-exkluzív fícsör volt) sokan szólták meg, hogy a pályarészek fel vannak darabolva és gyakran jön a töltőképernyő (megjegyzem: ennek ott és akkor nem volt akkora jelentősége, pláne ha a HL2 egészét nézzük). Akinek ott baja volt ezzel, az a DNF-ben idegrohamot fog kapni. Talán kevésbé gyakran jön a pályarész szernti loading, cserébe nézheted vagy fél percig biztosan. Ami még nagyobb gond, hogy ha meghalsz, akkor ISMÉT betölti a pályarészt, azaz ismét várnod kell. Sokat. A legnehezebb fokozaton kezdtem, és emiatt volt olyan rész, ahol közel annyi időt néztem a töltőképernyőt, mint amennyit játszani tudtam.

Mondhatnánk, hogy én vagyok a béna, nem kéne ennyiszer elpatkolni a játékban. Jogos.

Vagy inkább: jogos lenne, ha a játékos ügyességén múlna a dolog.

Ugyanis a játék (számomra) másik legnagyobb hibája, hogy azt a rohadt irányítást nem sikerült kényelmesre, konzolra igazítottra csinálni. Amikor belemész egy oldalazós, gyorsan mozgós harcba, nem azt a pontosságot, kényelmet, kézreálló ritmust érzed, amit mondjuk egy Halo-nál, egy CoD-nál vagy egy Killzone-nál, hanem azt, hogy ez egy igénytelen pécés port, amelynél a fejlesztők még csak nem is gondoltak a konzolos FPS irányítás sajátosságaira. A sebességen ugyan állíthatsz, de az irányok gyorsulásán és a zavaróan darabos mozgáson nem tudsz segíteni (slusszpoénnak meg ott vannak a beakadások és kisebb-nagyobb találatérzékelési hibák).

Ennek pedig az az eredménye, hogy sokszor csak forogsz, mint egy idióta, miközben keresnéd az ellenfelet. Vagy épp igyekszel rajta tartani a célponton a fegyvert, de általában ez sem úgy működik. A CoD-os "ragadós" célkereszt (azaz amikor megnyomod a célzást, ráugrik a célpontra) benne van, csak minek. Egy mozgalmasabb csatában annyit ér, mint szarnak a pofon.

A fegyverek sebessége meg ehhez mérten lassú, a pisztolyt vagy shotgunt relatíve gyakran kell tárazni. Ez nem a koncepció hibája, egész egyszerűen a gyatra konzolos irányítással a gyors ellenfél + lassú fegyver kombó miatt sokat fogsz szopni.

A játmenet nem-harcolós jeleneteibe kár belemennünk. Fájdalmasan átlagos. Megyünk az egyetlen irányba, néha kúszunk, néha létrát mászunk és sok gombot nyomkodunk. Néha összezsugorodunk, mint régen. Van autókázás. Néha azért akad pár kisebb érdekesség (mint pl. a távirányítós kisautós feladat), és becsúszik mellé pár jópofának mondható logikai rész is, de a változatosság sem sorolható a játék erényei közé. Lehet és érdemes most is budit használni, tükörbe bámulni és egyéb önimádó dolgot csinálni, ugyanis ez növeli az Ego (azaz életerő) csíkunkat.

Az egyetlen újítás a QTE-s (azaz a felvillanó gombot megnyomós) feladatok megjelenése. Van belőle sok, de mindegyik egyszerű és mindössze azt a célt szolgálják, hogy a megethető játékossal elhitessék, ezt a kapunyitást / főboss-alázást ő maga csinálta.

A játék becsületére legyen mondva, hogy a játékmenet "régiessége" azért nyomokban emlékeztet a korszak FPS-eire abban, hogy itt még azért néha megvan az az érzésünk, hogy itt valóban mi oldjuk meg az egyes részeket. Az említett logikai-ügyességi oldalt olyan jelenetek erősítik, mint pl. ahol a daru megfelelő beállításával lehet magunknak utat csinálni. Jópofa, de kevés.

A normális körítés hiánya már csak a hab a tortán. Az egy dolog, hogy technikailag elvault és kidolgozatlan, de valamilyen oknál fogva (ami utólag valószínűleg az old-school mentalitásra lenne fogva) az egész játék... üres. Jellegtelen termek, egyforma építőelemek, ocsmány effektek, suta animációk, életet még csak hírből sem ismerő, mégis világvárosnak akarni látszó utcák és épületek.

Vajon a fejlesztőnél / kiadónál tényleg úgy gondolhatták, hogy az egész játék az elejétől kellemes nosztalgia-hullámvasútnak fog hatni? Ha ez volt a terv, gyanítom, hogy csúnyán pofára fognak esni, mert a nosztalgia helyett az átlagos játékos nem érez majd semmit, helyette majd csak annyit fog mondani, hogy ez lapos és nyögvenyelős. Ez kevés.

És Duke személye és a hangulati tényezők mégis elvinnék a hátukon az egész cuccot?

Röviden: nem.

Duke poénos és néha jókat lehet vigyorogni a hülye és tesztoszterontól tocsogó beszólásaim, meg a felnőttes poénokon. Ha ezek a jelenetek és szövegek kis túlzással egymást érnék, akár még az összképet is javíthatnák, még tovább motiválnák a kedves játékost. De sajnos ezekkel az elemekkel szűkmarkúan bántak a készítők. A köztes részeken (azaz magában a játékban) szenvedsz az irányítással, fanyalogsz a gagyi animációk és igénytelenül kidolgozott helysznek láttán, közben pedig nincs zene, vagy van, de az meg totál felejthető és vérlázítan sekélyes (pedig az intró miatt bíztam a zenei betétekben is). A szinkronhangok valószínűleg direkt ennyire buták, így passzolnak ebbe a kissé bugyuta világba, amely görbe tükröt tart az átlagos amerikaiak elé, szóval ezzel nincs gond. Viszont a hangulatot összességében sajnos még maga Duke Nukem sem tudja belepasszírozni az agyadba.

Szerettem volna szeretni az egészet, mert jól esett az a néhány önfeledt felröhögés, amit megéltem ezalatt a pár órányi játszadozás alatt, de valószínű, hogy nekem ez a termék a továbbiakban nem fog kelleni. Most mondanám, hogy kap még tőlem néhány lehetőséget, de ez a két este több, mint lehangoló volt.

Talán a legendát jobb lett volna meghagyni legendának, annak az érinthetetlen vlaminek, amelyre a középszerűségnek még csak az árnyéka sem vetülhetett. A végtermék pedig még jóindulattal sem nevezhető középszerűnek.

Természetesen nem tartom elképzelhetetlennek, hogy a valódi Duke-rajongók számára ez egy élvezetes, hangulatos játék lesz, mert ha a másfél évtizede játszott DN3D emléke nem fakult meg bennük és pontosan azt az élményt várják, bizonyosan meg lesznek vele elégedve. Viszont nem lehet egy játékot csakis a nosztalgia-faktoron keresztül megítélni, így mindenki más, aki csak játszani szeretne, jó eséllyel savanyú képpel fogja félrerakni az irányítót.

Kinek tudnám ajánlani? Vedd csak meg, ha:

• elvakult Duke-rajongó vagy

• ha szerinted 7 pontnál kezdődnek a játékok

• előrendelted a cuccot.

De viccen kívül: nyugodt lélekkel nem merném senkinek sem ajánlani.

A játék előzetesében is elsütött poén pedig a végeredményt látva elég érdekesnek, mondhatni pofátlannak hat.

Csajszi: "And what about the game, Duke? Was it any good?"

Duke: "Yeah, but after 12 fucking years, it should be."

Ja, 12 kibaszott év után tényleg lehetett volna legalább egy kicsit jó.