Az első benyomásaim a játékról kissé vegyesek voltak, mert az elképesztően részletgazdag és nyomasztó, P.T-t idéző vizualitáshoz egy rettentően fapados és szerencsétlen tárgymenedzsment társul. Némi kínlódást követően jött a felismerés, miszerint a Visage-t kifejezetten Xbox controllerre tervezhették, mert a ravaszokkal már eggyel több értelme van az egérrel és billentyűzettel baromira nem kézreeső tárgykezelésnek, miszerint a bal és jobb kezünkben is külön-külön szorongathatunk valamit. Ha az adott kézhez tartozó gombot kicsit hosszabban nyomjuk a kelleténél, már használtuk is a szorongatott tárgyat, ami esetemben leginkább azt eredményezte, hogy gyakran tictac-ként borítottam emberem szájába a nyugtatót, vagy ki-be kapcsoltam az öngyújtóját. A dilibogyóra egyébként a hidegvérünk megőrzése végett van szükség, mert ha a váratlan történések és paranormális jelenségek (villogó fények, váratlan zörejek, becsapódó ajtók, maguktól ki-be kapcsoló elektronikai eszközök stb.) hatására bepánikoló Dwayne-t nem nyugtatjuk meg, akkor idővel megőrül és game over. Ez a folyamatos sanity-menedzselés lassan műfaji standard, itt azonban kiegészül egy némi megszokást követően egész szórakoztató erőforrás-kezeléssel is: a töksötétben gyertyát gyújthatunk vagy öngyújtóval araszolhatunk, pánikroham esetén pedig bogyót szedhetünk.

Mivel emberünk olyan dolgokat lát és hall, ami nem megmagyarázható, feltételezhetően eleve nem normális, ahogy a ház múltjából is kiderül, hogy szinte valamennyi korábbi lakója szorongással és súlyos mentális problémákkal küzdött. A számos sokat sejtető, illetve más horrorcímekre tett utalást tartalmazó történet hátborzongatóan mossa össze az elmebajt a paranormális jelenségekkel, hogy ne kapjunk egyértelmű választ arra, hétköznapi tragédiák vagy gonosz természetfeletti erők állnak-e a múlt megrázó eseményeinek hátterében. Az egymástól látszólag független és tetszőleges sorrendben teljesíthető fejezeteket egy-egy kulcsfontosságú tárgy felvételével kezdhetjük el, de van egy némileg mindet összefogó történetszál is – Dwayne története. A 70-es és 80-as években játszódó eseményeknek megfelelően a ház is folyamatosan változik, a bútorokkal és használati tárgyakkal mindig tükrözve a korszakot és az aktuális lakók falak közti életét, sok esetben pedig a fizikát meghazudtoló és lidércnyomásba illő szobákba nyitunk be, ahol mondjuk a plafonon vannak a bútorok, a falon lévő tükör a pokolba vezet, vagy épp a padlón tátong egy olyan mély és sötét lyuk, amilyenbe eddig csak a Silent Hill 2 James-sze volt hajlandó habozás nélkül beleugrani.

Ami néha kizökkent az egyébként zseniálisan felkavaró és olykor egészen groteszk vagy felkavaróan gusztustalan látnivalókat felvonultató szürreális barangolásból, az a karaktermodellek környezethez képesti elnagyoltsága, illetve az időnkénti frusztráló elakadások. Nekem, aki jelenleg egy egyszobás panellakásban lakok, a ház puszta mérete is félelmetes volt, így bár a játék a legtöbb esetben mesterien vezet kézfogás nélkül is a különböző vizuális vagy hangjelzésekkel, azért néha minden további nélkül előfordulnak félórás „most mi a francot kell csinálnom” üresjáratok. Az sem segít, hogy néhány esetben amikor a Youtube-ról puskáztam, kiderült, hogy jó nyomon voltam, csak valami a háttérben nem kattant, ezért még kétszer körbe kellett mennem egy folyosón, mire lefutott a cselekményt továbbgördítő script. Más esetekben halvány lila segédfogalmam sem volt, mi a teendő, így csak az alapos körülnézés segített (néha nagyon nem egyértelmű, mi felvehető tárgy és mi nem), no meg a puszta tény, hogy egy idő után csak elfogytak az újra bejárható szobák. A játékidő ennek fényében olyan 5 és 20 óra között nagyon rugalmasan változhat, amit a saját alaposságunk is befolyásol.

A sok ötletes fejtörőt is tartalmazó Visage egy már-már sétaszimulátornak is beillő horrorkaland, amely elsősorban kiemelkedő, felkavaróan valósághű audiovizuális megvalósításával és az ebből következő nyomasztó atmoszférájával kedvez a rettegés szerelmeseinek, és saját tapasztalat alapján baromi félelmetes, ezért csak kis adagokban fogyasztható. Pár kivételtől eltekintve nincs ehhez szüksége ócska jump scarekre, és az olyan „kötelező” elemek tömkelege ellenére sem hat elcsépeltnek, mint a megcsonkított manöken bábuk, rothadó falak, recsegő rádiók, horrorisztikus festmények és gyerekrajzok, vagy az elnyújtott csecsemősírás, a történet hullámzó mivoltán viszont némiképp érződik az elhúzódó fejlesztés. A játék 2018 óta két éven át volt Early Accessben és ez idő alatt két fantasztikusan sötét fejezet jött ki hozzá, amelyekhez képest a másik két fejezet és a befejezés is összecsapottnak hat – alighanem tartani akarták az idei halloween-re időzített megjelenést.

Minden tökéletlensége ellenére a Visage egy jó értelemben borzalmas pszichológiai horror, amely a látszat ellenére sokkal inkább szól a felfedezésről és a látottak-hallottak viszonylag szabad értelmezéséről, semmint a tárgymenedzsmentről és túlélésről, és bár sok szempontból kifejezetten megbocsátó, ennek tudatosulását követően is irtó félelmetes. Nem úgy felkavaró, mint egy Silent Hill, de hasonló nyomon jár, hiszen ahogy ott a város, úgy itt egy valószínűtlenül hatalmas ház testesíti meg a tragikus sorsú szereplők személyes poklát. Helyenként nem ártott volna neki a határozottabb vezetés és a több linearitás, de ha a fejlesztőcsapat a visszajelzések alapján még tovább finomít a részleteken és főleg az utolsó két fejezeten, idővel igazi radar alatti kedvenccé is válhat.