Super Mario Bros.: A film - kritikaMozi365

Mert a friss Mario sztori tényleg azt próbálja meg mesefilmes formában értelmezni, amiről a játékok mindig is szóltak. A film mögött álló kreatívok pontosan érezték, hogy a játék dinamikáját hogyan lehet mozgalmas animációvá varázsolni. Hogy melyik karakter mégis miféle jellemvonásokkal bontakozhat ki a történetben. Láthatóan ismerték, szerették és tisztelték is a Mario univerzumot. Emellett a korszellem közönségsikerre-hangoló algoritmusait is ügyesen alkalmazták.

TESTVÉREK KÖZT

Ha játszottál Mario játékkal, akkor pontosan tudod, hogy a sztori miről fog szólni, és ennek tulajdonképp örülni is kell, mert kevés adalékkal sikerült fogyaszthatóvá tenni az egyébként csőkulcs egyszerűségű narratívát. Mario és Luigi két New York-i vízvezeték szerelő, akik önerőből próbálnak boldogulni, és egymást segíteni. Aztán jön egy mesebeli fordulat, egy gyors utazás, a testvérpár pedig akarva-akaratlanul részévé válik Bowser ármánykodásainak. Ennek végállomása természetesen mi más lehet, mint a Mushroom Kingdom, ahol Peach a szívek királykisasszonya.

A forgatókönyvnek egyszerre kell tehát eredettörténetként működnie, és egyszerre kell egy univerzumnyi lényt, motivációt és franchise-jellegzetességet összecsiszolni. Jelentjük, az íróknak sikerült szórakoztató formában egyben tartani az a sokaságot, amit Shigeru Miyamoto-ék kínálnak a világnak évtizedek óta.

BEGOMBÁZVA

A Super Mario Bros.: A film emellett szenzációsan néz ki. Nem volt olyan rég az Avatar 2, de azért a 3D hatások és az IMAX-élmény együttese még így is hatalmas majompofonokat sóz az ember fejére. A messzi földeket átfogó tájképek, a közelről mutatott részletek, anyagok, bajszok (!), karaktermodellek és azok finom, karikatúraszerű animációi első osztályúak – ebben az Illumination nem ismert alkut. Azok az elemek is érdekesek, amelyek eddig az univerzumból hiányoztak, és amelyeket a filmhez kellett kitalálni kötőanyagként. A Mario univerzum integritása ilyen szempontból egy kicsit sem törik meg. Természetesen a játékmenetet tükröző akciójelenetek is páratlanul jól értelmezik a Mario-érzést. Szenzációs például az a mozzanat, ahol Luigi és Mario a lerobbanó kocsi miatt gyalog vágtat át teszveszvároson. Vagy említhetném a Donkey-val közös akciót Gomba Királyság platformjain, de a Mario Kartos hajkurászás is szájtátós pillanatokat hoz. És miközben nézed ezeket a szinte tökéletesen koreografált jeleneteket, mindig találsz valami Nintendo-utalást, a NES-korszaktól a SNES-es kedvenceken át, keresztül az ÖSSZES konzolgeneráció Mario játékán egészen az Odüsszeiáig.

Az utalások nem csak a képi világban húzódnak meg. Koji Kondo dallamaira például művészet lett volna elrontani a filmzenét, és szerencsére nem is történt így, még akkor sem, ha Grant Kirkhope (Donkey Kong Country) kétszer is felszisszenhetett a film során. Csípjetek meg, de a szinkront is vigyorgó arccal hallgattam – végig az volt az érzésem, hogy nagyon finom érzékkel találták meg a magyar színészek a karakterekhez vezető utat. A „show sztárja” amúgy a szereplők szempontjából nem is a testvérpár, sokkal inkább Donkey és Bowser. Az ő jellemük mer többet mutatni az egyszerű mesehős sztereotípiáktól. Nálam az animációjuk és a karakterük köré felhúzott poénok ütöttek a legnagyobbat, Bowser zenei betéteit nagyon várom már Jack Black tolmácsolásában is megszólalni.

Foglaljuk össze gyorsan az eddigieket: a Super Mario Bros.: A film egy szórakoztató látványmozi, amely meseszerűségével végre igazságot tesz az animált-megfilmesített bajuszmesternek. Ha szereted korunk mesefilmjeit és szuperhősös akcióit, akkor ezt is imádni fogod.

De itt jön az a bizonyos ”De”. Ha mégiscsak többet várnál egy ilyen feldolgozástól, akkor bizony a film nem fog maradéktalanul tetszeni, és minél jobban figyelsz majd a részletekre, annál jobban előjönnek az egyenetlenségek.

REPEDEZŐ VÍZVEZETÉK

Ha látnátok a szerkesztőség belső csatornáját, akkor tudnátok, hogy én vagyok a csapat megkeseredett, öklét felhők felé rázó Abe Simpsonja, aki egyre kevésbé érti a modern halivúdot. Ha egy egyszerű, látványos, ünnepi mesét vártál a filmről, ismét mondom, megkapod, menj el, nézd meg, és a cikkről is elkattinthatsz, hogy ne is bosszantsalak tovább. Ha viszont te is szeretsz beleugrani a nagy zöld vízvezetékbe, akkor folytasd bátran az olvasást. Hátha egyet is értünk majd pár dologban.

Engem például kifejezetten fárasztott a film tempója. Az Illumination nem bízta a véletlenre az ingerek bombázását, a Mario-mozi szerintem a LEGO-filmektől is magasabb fordulatszámon pörög. Talán egy-két jelenetnél enged szusszanni, amúgy végig tart a fékevesztett iram. Ez aztán kicsit úgy csapódik le bennem, mint a hangosra maszterelt zene a Spotify-on. Nincs tér dinamikára, vagy klasszikus filmes értelemben vett lélegzetvételre, súlyozásra, ezek elvesznek a nagy hajszában. A kilencven perc körüli játékidő pont jó, és ilyen szempontból el lehet nézni azt is a filmnek, hogy nincs minden részlete kidolgozva. De álljunk csak meg? Elnézzük a játékidő optimalizálási törekvéseinek és a szerkesztőknek a sztori kisebb-nagyobb hiányosságait is?

Tudjátok, nem nagy dolgokat várok, csak legalább azt, hogy az általános mese-logika mentén legyen következetes a sztori, melyben jelenleg olyan lyukak vannak, mint a zöld cső közepe. Egy óriási kérdés például, hogy mi a francért van összeköttetés a való világ és a Gomba Királyság között? Valami meta-értelmezést, pszichedelikus üzenetet kell keresni Mario kiruccanása meg a földi helyszín között? Vagy New York csak azért kellett, hogy … nem spoilerezek, tudjátok úgyis, hogy a nagy fináléra gondolok. A direkt sötétben hagyott részleteket a franchise későbbi filmjei felfedhetik, de muszáj azonnal erre a folytatásos modellre alapozni az első Super Mario filmet?

Amúgy elismerem, hogy nem lehetett könnyű dolga a kreatívoknak, mert a Mario-világ egy szerteágazó, hatalmas méretekkel bíró örökség, aminek a távoli pontjait összeszegecselni szinte lehetetlen. A Sonic filmnél alig pár témához kellett igazodni, nagyobb lehetett az alkotói szabadság. Itt minden jelenet mögött videojátékos emlékek sora, évtizedek egybemosódó pillanatai jelennek meg az ember fejében. Talán nem is lehet egy ekkora terhet botlások nélkül a célig cipelni…

DARK MARIO, TE VAGY AZ?

Már az első, 1983-as Mario Bros. is fekete hátterű csatornákban játszódott, és a NES-en világhírűvé váló Super Mario Bros. 1-2-es pályája is a föld alá vitte a játékost, így nem csoda, ha most a film is próbálkozik darkosabb-sötétebb vizekre evezni. A Super Mario Bros.: A film nem egyszer villant rémisztő képeket, ijesztő szörnyekké fokozott lényeket. A film mindjárt a pingvinbirodalom ledarálásával kezdődik, ahol Bowser kíméletlen támadásának részleteit Kamek komikus mivolta sem ellensúlyozza. A trailerből is ismert jelenet, amikor Luigi megérkezik a „Mansion” birodalomhoz hasonlító szellemvilágba – itt is kapunk aztán a libabőrből, mert Dry Bones-ék, meg a gázmaszkos Shy Guy még szerintem soha ennyire nem voltak rémisztőek, mint ebben az adaptációban. Apró részlet a szülőknek, hogy a filmben ötször hangzik el a „halál” szó a konkrét jelentésében, és Lumalee, a kerekded csillag is kapott egy értelmezhetetlen, morbid fordulatot. A cuki csillag gyermekhangon, mosolygó delíriumban dobálja a nihilista poénokat, amelyek között konkrét szuicid-jellegű sorok is elhangzanak. Bevallom töredelmesen, sokszor lemaradok a kor társadalomtudományi irányvonalairól, ennek ellenére értelmezhettem ezt a vonalat úgy is, mint érzékeny kitekintést, együttérzést azon fiatalokkal, akik esetleg titkon ilyesfajta szorongással küzdenek. De szerintem egy ilyen témát viccből, viccre véve nem volna szabad bepiszkálni egy mainstream mesefilmbe. És ahogy nézem a kommenteket netszerte, az emberek Lumalee-t tartják a film vicckirályának, amely tény előtt döbbenten állok. A bunyós jelenetek is elég hevesek és meglepően sok is van belőlük. Feleségemet ez kicsit zavarta, szerinte ez sem feltétlen a Mario univerzum sajátja, én viszont úgy vagyok vele, hogy animékben jóval korábban is láttunk már cifrább dolgokat, másrészről meg ott a tizenkettes karika, ebbe ez belefér. Tizenkettes? Talán ez kicsit túlzás (Lumalee karakterét leszámítva), de a sajtóvetítésen még totyogókat is láttunk, és a plakát alapján bizonyára sok ovis korú gyereket visznek majd el a szülők a filmre. Szerintem a Super Mario Bros. nem az ő korosztályuknak készült.