Syberia - RemasteredTeszt

Ráadásul az Amerzone az egyik legjobb remaster, ami valaha megjelent: pont ahhoz és úgy nyúltak hozzá, amihez és ahogyan indokolt volt (kezelőfelület, naplózás, vizuális javítások), és pont azt hagyták békén, ami évszámtól függetlenül működött. Azaz magát a történetet, a karaktereket és a múlt-jelen szemléletes ütköztetését. Egyedül a kamerakezelésbe nem tudtak jelentősen belenyúlni, arra pedig már az ezredfordulós közönség is érzékeny volt, hát még a 2025-ös - ez, valamint az indokolatlanul magas, 40 eurós árcímke meg is pecsételte a játék és a fejlesztők sorsát.

Azt gondoltuk ugyanakkor, hogy a Syberia sokkal könnyebb alapanyag lesz, hiszen a 2002-es kultikus kalandjáték sokkal kiforrottabb és felhasználóbarátabb címként él az emlékeztben. Hiába szólt nagy vonalakban ugyanarról, amiről az Amerzone (egzotikus utazásra indul a jelen embere, a több évtizedes események felgöngyölítése során pedig szinte lépésről lépésre csúszik bele a múltba, hogy a játékossal együtt tudja összevetni a két idősík embereit, kultúráját, értékeit), és hiába volt többé-kevésbé normális kamerakezelése (értsd: a többi játékhoz képest csak négy-öt éves technológiai lemaradásban topogott, ami ebben a zsánerben egyáltalán nem akkora probléma). Nos, ezekből következett az is, hogy meg tudott jelenni a főhős is látható formában. Rá, és a játéktörténelem egyik legjelentősebb személyiségfejlődésére még vissza fogunk térni, de most legyen elég annyi, hogy a Syberia első két részében még nem volt semmi olyan, ami alapján a rutinon túlmutatna egy remake szintű feladat. A nosztalgikus érzelmi hatás mellett pedig akár néhány új játékost is be lehetett volna húzni. Sajnos ez egyáltalán nem sikerült, mi több, igen nagy a szomorkodás a rajongók körében.

Kezdjük a technikai részletekkel, mert már itt is felemás a kép. A vizuális ráncfelvarrás nagyrészt sikerült, a játék összhatását tekintve körülbelül úgy néz ki, mint a 2022-es Syberia - The World Before, azaz nagyrészt megfelel a kor kívánalmainak. A kalandjátékokkal játszók többségét úgysem az érdekli, hogy a lépések hagynak-e ideiglenes nyomot a tócsákban (egyáltalán nem), vagy hogy a videokártyák mennyire erőlködnek a játék futtatása során (nem igazán). Sokkal inkább az, hogy a Benoit Sokal által megálmodott vizuális világ a felújított formájában mennyire hűen tükrözi az eredetit.

A Syberia világa - ahogy a megálmodójának a legtöbb játéka - az ellentétekre épít, és ezeket erősíti fel nagyon erős vizualitással és narrációval. Szól az elmúlásról, a régi és modern kontrasztjáról, fiatalságról és öregségről, távoliról és elérhetőről. A főszereplő Kate Walker semmihez nem hasonlítható utazását attól a pillanattól kezdve ezek az ellentétpárok jellemzik, amint belép a francia Alpokban található (egyébként fiktív) Valadilene városába, ahol éppen mechanikus szerkezetek (automatonok, semmiképp sem robotok) az esőtől fémesernyőkkel védve magukat kísérik végső útjára a település védőangyalát. Ő a Voralberg-család utolsó itt élő tagja, akinek a halála után az évtizedes leépülés várhatóan óriási lendületet vesz majd a településen. És innentől kezdve az elmúlás nemcsak a formavilágban, hanem a színválasztásban is végig tetten érhető a nyolc órás játékidő alatt, minden rozsdabarna, hamuszürke, kifakult és koszos. És ettől olyan keserű, de mégis meleg hangulatot sugároz magából a játék, ami semmi mással nem keverhető össze. Írnám, hogy hangulatos, ha nem lenne a videojátékokkal kapcsolatban ennyire elcsépelt ez a jelző, de itt most valóban nehéz ezt a szót megkerülni, mert minden régi rajongó ezt fogja keresni.

A világot a grafikus művészek szépen újjáépítették, továbbra is vannak helyszínek, ahol érdemes megállni egy perc erejéig, körbenézni, értelmezni a látottakat, majd csak ezután továbbmenni. Szóval, igen, hangulatos. A megújult kamerakezelés valószínűleg inkább a kor elvárásainak szól, nem lett tőle se jobb, se rosszabb a játék, ellenben technikai problémákat azért okozott. Sok helyen rossz az ütközők elhelyezése, váratlan helyeken is be tud ragadni az irányított karakter, az irányítás pedig nem igazán reszponzív, a megfordulás, vagy akár bizonyos animációk végigvárása nem elegáns. Elsőre minden jól néz ki, aztán fokozatosan az lesz a játékos érzése, hogy minden egy kicsit polírozatlan. Ami bizonyára így is van, valószínűleg sokkal kevesebb embernek kellett összerakni a végén határidőre a kész terméket, mint amennyi indokolt lett volna. Ennek nem nagyon tud más eredménye lenni. Az igazi mélyütést azonban akkor viszi be a játék, amikor egy átvezető tűnik fel a színen. Oké, hogy szeretjük a játék kontrasztjait, de nem ezt a fajtát, ugyanis meghagyták az eredeti, több mint húsz éves rendervideókat. Az esetek többségében 4:3 arányban (bár akad, ahol kitölti a teljes képernyőt, szerintem azoknál belezoomoltak a közepébe, de teljesen következetlennek tűnik, hogy mikor melyik megoldást használták), rossz felbontásban. Mintha nyomokban látszana valami AI-utómunka, ebben nem vagyok biztos, abban viszont igen, hogy ha van is, nem javít semmit az összképen. Amikor jön egy cutscene, az nem csak a fentiek miatt ránt ki teljesen a hangulatból, hanem azért is, mert Kate Walker is jelentősen megváltozott az évek során, a játék a negyedik rész karakterét vitte tovább, az átvezetőkben pedig a 2002-es, kicsit más arcú és testalkatú lány szerepel. A szinkronokba szerencsére nem nyúltak bele, mind Kate, mind Oscar ugyanúgy beszél, mint régen. ami egyben azt is jelenti, hogy a szövegeket sem írták át, ami manapság szintén elő szokott fordulni a remastereknél, szóval ezért legalább jár egy jó pont.

A Syberia első (két) része úgy lett a maga idejének egyik legnevesebb kalandjátéka, hogy valójában a klasszikus kalandjátékos összetevői közül sem volt minden része kiemelkedő, ezt két évtized távlatából engedtessék meg, hogy kimondjuk. Viszonylag kevés az egyidejűleg bejárható helyszín fejezetenként, a felvehető tárgyak használata teljesen egyértelmű, azok kombinálására nincs lehetőség, a feladványok pedig nagyon könnyűek. De - és ez egy nagyon fontos “de” - minden, ami szerepelt benne, az jelentőséggel bírt a történet szempontjából, hihetetlen helyszínei és mechanikus szerkezetei is úgy illeszkedtek az ábrázolt világba, hogy azonnal elfogadta azokat a játékos. És bármennyire is egyszerű volt a legtöbb rejtvény, egyedi hangulatot adott nekik az a környezet, "amiben és ahogy" ábrázolva voltak. Jellemzően nem nagyon kellett hozzá végigjátszásokat nézegetni, mert nem volt célja, hogy megakassza a játékost.

A nehézségbe a remasterben kicsit belenyúltak, de sajnos nem a jó irányban (már ha lehetett volna ennek jó iránya). A mai trendeknek megfelelően van egy markerekkel és egyéb erős segítségekkel telerakott Story mód - a fentiek fényében talán nem meglepő, ha ezt nem ajánlom senkinek, mert már-már sétálószimulátort csinál a játékból. Emelett van egy Adventure opció, aminek bár az lenne a célja, hogy definitív módként funkcionáljon, sok szempontból visszalépés az eredetihez képest. Néhány feladványt kicsit átalakítottak, ezek főleg egyszerűsítéseket jelentenek, de van, ahol a körítésbe nyúltak bele, amitől az adott rejtvény nem lett se jobb, se rosszabb. De nagyszerű módja ez annak, hogy a rajongókat feldühítse, joggal. Azt, hogy a játékban eleve kevés a tárgy és a felvehető dokumentum, valamiért úgy alakították át, hogy míg régen legalább annak volt tétje, hogy megtalálod-e őket, most egyrészt közelebb rakták ezeket egymáshoz (van, ahol egy tárgyat centikre attól a helytől veszünk fel, ahol használni is kell), másrészt a képernyőt a kurzorral pásztázva a hotspotok túlzó segítséget adnak, hogy hol érdemes bármit is csinálni. A Syberia nem dolgozik színesítő narrációkkal, tehát nincs olyan pont, amire csak azért nyomunk rá, hogy meghallgassuk a főhős véleményét. Minden, ami interaktív, annak valamilyen jelentősége is van, na ezeket most akkor is meg fogjuk találni, ha egyébként nem vennénk észre. A beszélgetéseknél is ki vannak emelve azok a témák, amik a történet folytatásához elengedhetetlenül szükségesek, és ezt sem lehet kikapcsolni, a játék akkor is segít, amikor nem kéred. Már ha ezt segítségnek lehet nevezni.

Összességében a fentiek alapján talán sejthető, hogy mint újraértelmezés, felújítás, ráncfelvarrás nem lett jó a Syberia Remaster. Alapvetően szép, az eredetinél kellemesebb a kezelőfelülete, modernebb a kamerakezelése és irányítása, de minden más, amibe belenyúltak, kicsit félrement. Azt nem tudom, hogy tervezési hibák, vagy a fejlesztőstúdió kivérzése vezetett ide, de a végeredményt tekintve sajnos ez mindegy, azon úgysem változtatnak az okok. Ráadásul aki ismeri az alapanyagot, az tudja, hogy az első két epizód igazából együtt alkot kerek egészet, tehát nagyon jó lett volna, ha együtt tudtak volna elkészülni, és nem telnek el évek a megjelenéseik között. Persze nem valószínű, hogy ezek után lesz Syberia 2 remaster is, bár a Microids mint kiadó és jogtulajdonos természetesen próbálkozhat ezzel a jövőben a párizsi fejlesztők nélkül is, de mivel ebben az évben két feldogozással is befürödtek - pedig mennyire mások a bukás okai mindkettőnél -, nem biztos, hogy a közeljövőben terítékre kerül a folytatás lehetősége. Pedig a Syberia forradalmi játék, és hogy ennek a cikknek se legyen negatív a végkicsengése, beszélnünk kell még arról, hogy mi az, ami a mai napig egy egyik leginkább időtálló alkotássá teszi.

Amikor ma a videojátékos történetmesélés kapcsán a kiemelkedő klasszikusokról beszélünk, nem biztos, hogy a grandiózus alkotások mellett a Syberia bárkinek is eszébe jut, pedig korántsem a játékmenete miatt vált kultikussá, hanem amiatt, amiről és ahogyan mesél. “Régen minden jobb volt” - ez egy olyan gondolat, ami mögött általában a nosztalgikus érzelmek állnak, amelyek a kinyilatkoztatást tévő individuum számára meggyőzők, de senki más számára nem azok. Amikor a nagymama mesél a múltról, akkor a gyerek nem azért hallgatja tátott szájjal, mert ő is átéli, milyen jó lehetett akkor, hanem épp ellenkezőleg, mert érzi a régi és az új közötti kontrasztot.

A Syberia témája hasonló, de nem az olcsó nosztalgia irányából közelíti meg a kérdést. Itt a főszereplő, Kate Walker úgy változik, ahogy végigmegy azon az úton, amit előtte a zseni Hans Voralberg járt végig évtizedekkel korábban. A játék egyik központi eleme Kate személyiségfejlődése, ahogy a modern világ kissé merev jogi képviselőjéből egyre inkább kiváncsi felfedezővé válik, és megéli a múltat, nem csak rácsodálkozik. Ahogy már szó volt róla, a jelen és a múlt kontrasztja az első pillanattól erős a játékban. A jelent a főhőst telefonon hívók jelképezik: az agresszív főnök, az éretlen és értetlen vőlegény, a barátnő, aki maga is árulóvá válik, és az anya, akit valójában nem a lánya érdekel, csak saját maga. Ezek (a személyek) próbálják visszahúzni őt a saját, addigi világába, míg az utazás kalandot ígér, és mintegy mellékesen bemutatja az is, hogyan hagyhat valaki a pillanatemberekkel szemben több évtizedes nyomot maga után, bármerre is járjon.

A másik fontos szereplő Oscar, az automata, aki a hollywoodi filmek viccesen merev figuráját hozza, csak éppen minden idegesítő modorosság nélkül. Nem lehet nem szeretni, bár az ő karaktere (és jelentősége) főleg a második részben domborodik csak ki. És végül ott van Hans Voralberg, a zseni. Ő nem csak jelképe a múltnak, ő maga az. Minden, általa látogatott helyszín régen nagyszabású volt, élettel teli, gazdag - ez mára mind elmúlt. Úgy veszítik el ezek a jelentőségüket, ahogy Hans Voralberg maga mögött hagyja őket (ismét csak: melyik az ok, és melyik az okozat?), és ahogy megöregszik. Fantasztikus, hogy a történet úgy szól valakiről, hogy egészen a legvégéig egy percre sem tűnik fel, de mégis minden tárgyon ott a nyoma és minden szereplőben ott az emléke. Aztán amikor végül kiderül, hogy a géniusz, akiről az egész játék szól, valójában egy beszédhibás, olvasni sem tudó törpe, az fricska az összes olyan történetnek, amely szuperembereket állít középpontba.

Na ezek miatt a történetmesélés diadala a Syberia, nem pedig azért, mert "hangulatos", meg mert szomorkás. Ezért illeti kiemelt hely a “sztoris” játékok panteonjában, és ezért érdemelt volna egy olyan feldolgozást, ami méltó modern prezentációja az eredetinek. De akárcsak a játékban, úgy a valóságban is elmondható, hogy néha bizony érdemes az ósdit választani a modern helyett, így lehet, hogy a vizuálisan vonzóbb remaster helyett a fillérekért árult, egybecsomagolt első és második rész jobb választás azoknak, akiket a kicsit kopottas felszín és a kényelmetlenebb irányítás nem ijeszt el.

SYBERIA - REMASTERED | PLATFORM: PC, PS5 (tesztelve), Xbox Series
KIADÓ: Microids | FEJLESZTŐ: Virtuallyz Gaming, Microids Studio Paris
MEGJELENÉS: 2025. 11.06. | ÁR: kb. 10000 Ft