Red Dead RedemptionTeszt

A Rockstar csapata nem véletlenül világhírű: kis túlzással élve ők hozták létre azt a műfajt, amit ma sandbox néven emlegetünk - nem is feltétlenül műfajról van itt szó, hanem egyfajta hozzáállásról, amelynek lényege, hogy a játékosnak jóval nagyobb szabadságot adunk, mint amit szokás a játékokban. A Grand Theft Auto sorozat megmutatta, hogy lehet ezt igazán profin csinálni, egyszerre történetet és szabadságot nyújtani - hogy ki melyiket preferálta végül, az csak és kizárólag a játékosok stílusán múlott. Mégis, maga a sandbox továbbra is tele van buktatókkal, főleg ha egy teljesen új játékot készítünk: ma már az a kérdés, hogy mivel akarjuk magunkat megkülönböztetni az egyre számosabb riválisainktól? Online tartalom, komolyabb lövöldözést lehetővé tevő irányítás, esetleg extrém nagy látótáv és repülés - vagy adjunk szuperképességeket a koktélunkhoz? A válasz persze fejlesztőtől függő - a Midnight Club sorozatról és a témában egyszer már dobbantó Red Dead Revolverről ismert Rockstar San Diego a nevéhez hűen beint a konkurenciának, de még a játékosoknak is, és azt mondja: viszlát modern kor, viszlát sportkocsik - megyünk a Vadnyugatra, srácok!

Megyünk bizony, és jön velünk a Red Dead Redemption főhőse, John Marston is. Mr. Marston (szokjuk csak meg ezt a megszólítást, ha már a játékban nagyjából kétszázötvenszer fogjuk hallani) veterán rablóból váltott normális, törvénytisztelő állampolgárrá - vagyis váltott volna, ha a múltja engedi. Az új életéhez, a feleségéhez és gyerekéhez csak akkor térhet vissza, ha lerendezi testvérét, Billt, akinek azonban esze ágában sincs megtérni, megnyugodni - kemény, és ahogy azt láthatjuk előre, minden bizonnyal hosszadalmas bosszúhadjárat céljából érkezünk meg New Austin területére. Hatalmas pusztaság, amerre a szem ellát, a háborítatlan természet itt még erősen kitart az emberekkel szemben - a folyó túlpartján pedig ott van a bűnözők paradicsoma, Mexikó. Oda is eljutunk majd idővel, hisz ezt a ziccert senki sem hagyná ki. De ne szaladjunk előre: az első átvezető animációban megismerhetjük az alapszituációt, és mielőtt megkapnánk az irányítást, már meg is kóstolhatjuk a Rockstarra jellemző szarkazmust és társadalomkritikát, ahogy a vonaton ülve végighallgathatjuk az együgyű emberek pletykáit, megfűszerezve egy katolikus pap szózatával - aminek lényege, hogy milyen szerencsések voltak az őslakosok, hogy jöttünk, és megmutattuk nekik az utat nem máshoz, mint Istenhez. A tapasztalt játékosok már ekkor sejthetik, hogy a Rockstar ismét kihasználja majd a lehetőséget, hogy az emberi jellemhibák egész sorát a korszakra megfelelő módon prezentálja nekünk. Valóban így lesz.

Egy olyan korszakban játszunk, ahol az információnál talán csak a fegyvereink és a csordánk mérete fontosabb - Mr. Marston szerepében az első összecsapás után nem csak félholtan fekszünk majd a kitaposott út mentén, de reménytelenül is. A feladat, hogy bejussunk egy hatalmas, több tucat banditával, mesterlövészekkel védett erődbe, több, mint embert próbáló. Szerencsére jó kezekbe kerülünk egy női gazda képében, aki nem csak a sebeinket látja el, de kezdeti feladatokat is ad. A játékban ekkor kerül kezünkbe az irányítás, ekkor ismerhetjük meg a Red Dead Redemption hatalmas és bámulatos világát. Ahogy a bevezetőben említettük: a Rockstar San Diego mindenkinek beintett, hiszen az RDR-ben elsőre minden újszerű lesz. Lovakat és teheneket terelünk majd, lovakat szelidítünk, vadakra és részeg banditákra vadászva megtanuljuk kezelni saját hátasunkat és fegyverünket - a játék pedig szépen lassan útjára enged minket. A GTA IV után talán nem lesz meglepetés azt mondani, hogy a Red Dead Redemption világa él. Napszakok váltják egymást, lovaskocsik és magányos utazók jönnek-mennek, hatalmas viharok gyülekeznek majd eresztik ki dühüket a puszta népén - és ez csak az első néhány óra benyomása. A játékhoz mellékelt térképet kinyitva jól látható, hogy a méretek hatalmasak, ráadásul a modern technológiákat licenszelve nem csak a fizika képes egészen hihető jeleneteket produkálni, de sikerült a növényzetet (fákat, bokrokat, füvet, kaktuszokat) és az élővilágot (nehéz lenne felsorolni a nagyjából három tucat különböző fajt - tessék csak őket megkeresni a játékban) is valóban látványosan belehelyezni ebbe a virtuális játszótérbe. Szerintem nem szükséges western-rajongónak lenni ahhoz, hogy fejbe vágjon minket az az élmény, amikor egy borongós éjszaka először végigvágtatunk a rancs és az első városka közötti úton , tücsökciripeléssel kisérve, és várva, hogy eleredjen az eső - de ugyanekkora élmény lesz az is, amikor megtudjuk, hogy miért hívnak egyes állatokat 'ragadozónak', vagy amikor az első lovaskocsit látjuk az út mellett kirabolni - és ha először döntünk úgy, hogy a bajbajutottak segítségére sietünk.

A kezdeti döbbenet szinte minden kétséget kizárólag sokak arcára kiülhet a játék méreteit, a játék által prezentált helyzeteket látva - a fejlesztőknek sikerült nagyjából mindent belepakolni a Red Dead Redemptionbe, amit a westernfilmekben láthattunk, vagy amit csak elképzelhetünk. A teljesség igénye nélkül: vonatrablások, lótolvajok, birtokot megtámadó vadállatok, élet a vadonban, kincskeresés, tnt-s robbantások, üldözős és menekülős jelenetek gyalog és lóval egyaránt, párbajok, csoportos párbajok, szerencsejátékok - hiányzik még valami? A játékban rengeteg városka, hatalmas szabad tér van, az előrehaladásunk során pedig rendszeresen totál véletelenszerűen találkozhatunk a fent felsorolt helyzetek némelyikével. Persze tehetünk mi magasról a hétköznapi pórnép problémáira, ám segíteni mindenképpen megéri, hiszen a plusz pénz, a plusz hírnév, adott esetben pedig a plusz Honor (ami a későbbiekben hasznos lesz) igencsak jól jöhet azért a pár perc fáradozásért cserébe, amit a feladatok megoldása jelent. Persze ha kellően sokat kóboroltunk, akkor előfordulhat, hogy ezek a feladatok ismétlődni kezdenek majd. A megszokottság, az unalom pedig először ekkor, minimum egy fél nap játékidő után üthet be: persze mindig választhatjuk a gyors utazást a városok közt (amit a tábortűz lerakásával kezdeményezhetünk - újabb kötelező motívum), minimalizálva ezeket a véletlen eseményeket, és csökkentve a küldetések között eltelt időt.

Küldetések: a játék sztorija John Marston kötelező, a kormány által megrendelt bosszúhadjáratáról szól - és mint ilyen, egy hatalmas hullámvasúthoz hasonlóan akadnak mélypontjai és abszolút pozitív pillanatai is. A párbeszédek gyakorlatilag végig fergetegesek: ahogy a sztori szerint éppen aktuális társainkkal megbeszéljük az aktuális problémákat, világnézeti eltéréseket a feladat felé vágtatva, az valami brilliáns, és bizarr poénoktól vagy szatirikus megjegyzésektől sosem mentes. A fejlesztőknek mindemellett sikerült elérniük az igazi beleélést: nagyjából ugyanazt sikerült éreznünk a küldetések alatt, amit John Marston. Ez leírva jól hangzik, de nem feltétlenül pozitívum: a jó ügy érdekében utolsó szemét, moráltól már a bölcsőben megfosztott gazfickók között lavírozunk, a naívan kezdő, gyakorlatilag mindenkinek mindenre igent mondó főhősünk pedig bár osztja őket keményen, az esetleges plusz infók, felszerelés érdekében azonban bármikor mészárlásba kezd, ha azt kérik partnereink. Ez a szituáció csak fokozódik Mexikóban, ahol (vigyázat, apróbb spoiler) egy polgárháború kellős közepébe csöppenünk, és az egyik küldetésben még a lázadók erődjében aprítunk, a másikban pedig gond nélkül végezzük ki a rend őreit - mindent az infókért cserébe? Ilyenkor bizony előfordulhat, hogy nem csak Marston érzi magát hülyén, de mi magunk is. Sajnos a Rockstar San Diego elkövetett egy komolyabb hibát is azzal, hogy nem lineárisan kínálja a küldetéseket. Történhet ugyanis, hogy egyszerre több szálon folytathatjuk a sztorit (persze ez nem jelenti azt, hogy a másik szál kihagyható lenne), de a párbeszédekben gyakran hivatkoznak társaink a másik szálakra. Így eshet meg, hogy olyan eseményeket árulnak el, amelyek még meg sem történtek, vagy épp olyan problémákat vetnek fel, amelyet már megoldottunk - neadjisten leszidnak egy még el nem követett mészárlásunkért. Nem hiszem, hogy a hatalmas szabadság mellett a jól megszerkesztett, követhető történet linearitása fájt volna a játékosoknak - így is élvezhető, de inkább a párbeszédek, és a szokásos Rockstaros szarkazmusnak köszönhetően , nem a cselekmény miatt.

A Red Dead Redemption legnagyobb előnye egyben a hátránya is. Fergeteges élmény először átélni azt, hogy totális idegenként belecsöppenünk ebbe a világba, és beszippantunk minden élményt, ami szembejön velünk a pusztán. Aztán ahogy megszokjuk, és nem lepődünk meg a sokadik hirtelen felbukkanó véletlenszerűen generált üldözésen, fejvadászaton, úgy kezdünk egyre inkább alternatív lehetőségeket keresni a játékban - ilyenkor pedig nemcsak a vadállatok teljes levadászása, vagy a virágszedés, esetleg a pókerben meggazdagodás, vagy a tömegmészárlás merülhet fel, hanem a multiplayer. Többen játszva a játék sajnos nem feltétlenül lesz mindenki kedvence, de egy biztos: ha a lehetőség adott, érdemes lesz kipróbálni azt, akár csak néhány óra erejéig. A szokásos deathmatch/ctf(arannyal) játékmódok a nem túl eredeti lövöldözős modell miatt nem biztos, hogy hosszú heteken át le tudnak kötni minket - de szerencsére a fejlesztők gondoltak azokra, akik az eredeti hangulatot akarják többedmagukkal átélni. Erre a Free Roam módban akad lehetőség, ahol is csapatokba szerveződve kaphatjuk el a banditákat, más játékosokat, vagy épp különböző kihívásokat teljesíthetünk. Ez már mindenképpen egy eredetibb és jobb élmény - szomorú azonban, hogy a lehetőségeink itt is korlátozottak a single player módhoz képest: ezen a Rockstar a június elején érkező ingyenes CO-OP DLC-vel próbál változtatni.

Illúzió. A játék által teremtett illúzió (hogy egy élő, lélegző világban vagyunk) az első órákban, ahogy arról már szó volt, tényleg a helyén van. Ahogy elkezdünk ismétlődő mellékküldetésekkel, ugyanolyan kliséket felvonultató szituációkkal találkozni, úgy kezd megtörni a játék illúziója is, amire egy nagy lapáttal rá tud tenni szerencsétlenebb esetben a bugok jelenléte és a játék rendszere is. A bugok leginkább beragadó, pörgő, légben járó, vagy brutálisan rosszul elhelyezett embereket vagy tereptárgyakat szoktak jelenteni - jómagam értetlenkedve néztem a különböző netes bugvideókat, mert az első 6-7 órában valamiért egy sem ütötte meg a szememet. Majd Thieves's Landing külső régiójában mászkálva pont eme gondolat után sikerült kiszakítanom egy hatalmas vaskaput egy-az-egyben a helyéről, amely a levegőben lebegett - majd miközben ezen csodálkoztam, egy közeli rakodómunkás lazán beleült a másik ölébe, vagyis inkább a másikba. Férfiak mindketten, így gyorsan odébb is álltam, mielőtt lényegi útra terelik a viszonyt - biztos ami biztos: szerencsénktől függően találkozunk ezekkel a játékból benntmaradt bugokkal - néha viccesek, néha szomorúak, de azért annyira gyakran nem lehet velük találkozni. Viszont, ami mindig megtörhet, az a játékban szereplő béke, amit én leginkább a porcelánbolt és az elefánt jól ismert kapcsolatával tudnék körülírni. Gyakran fordul elő, hogy valaki segítségért kiált, és miközben húzzuk elő puskánkat, hogy lelőjük a banditát vagy az őt megtámadó vadállatot, egy pillanatra a célkeresztbe bámul valamelyik nézelődő (vagy az, aki segítséget kért) - és ilyenkor mindenki egyből vagy félve elrohan, vagy elkezd őrült módon tüzelni ránk. Az illúzió akkor is eltűnik, amikor ugyanazon éjszakán láthatunk teliholdat, félholdat és sarlóholdat egyaránt, attól függően hogy mit dob a gép. Apróságok ezek, de olyan apróságok, amelyek megtörik ezt az egyébként remek hangulatot - és nem lett volna feltétlenül hatalmas munka kijavítani őket, vagy patchelni azokat.

Persze a néha mindenképpen zavaróan megoldott küldetések és a néhol keserű szájízt hagyó multiplayer (amit mindenki vérmérsékletének és "xp-orientáltságának" megfelelően fog majd élvezni) miatt felesleges lenne karóba húzni a Red Dead Redemptiont - vannak ugyanis megkérdőjelezhetetlen érdemei, amik miatt lehetetlen elmenni szó nélkül. A Red Dead Redemption monumentális. Valóban az: a Rockstar történetének legnagyobb alapterületű játékáról beszélhetünk, amelyben tényleg minden van, a sivár, csupán csörgőkígyókkal és kaktuszokkal telített pusztaságtól kezdve egészen a párás, ködös mocsarakig - és az egészet szabadon bejárhatjuk. A felfedezés élménye pedig azért ilyen jó, mert a játék döbbentesen jól néz ki. A brutális látótávolságot csak tetézik a remekül lemodellezett növények és állatok, a dinamikus időjárás, a fények, amelyek teljesen más színt adnak a Vadnyugatnak a tűző napon, egy fáradt naplementekor és egy csillagos, holdfényes éjszakán. Megkapó és emlékezetes pillanatok talán mindenki számára máshol születnek majd - ennyire immerzív élményt azonban videójátékban szökőévente egyszer kaphatunk, ha ebben a stílusban utazunk.

A Red Dead Redemption mindent összegezve egy masszív, brutálisan jól kinéző játék, amely elegendő küldetést és mellékküldetést tartalmaz ahhoz, hogy a maximális teljesítéshez hosszú heteket emésszen fel - jó Rockstar játékhoz híven pedig bármikor el lehet vele szórakozni úgy, hogy megpróbáljuk a lehető legtovább kihúzni körözöttként, vagy vadászunk a tevékenységünknek köszönhetően egyre inkább megtizedelt állatokra, kincseket keresünk - klasszikus vadnyugati sztorikat élünk át, no. A Rockstar szerencsés helyzetben van: sikerült egy durranással ismét egy nagyon erős "franchise"-t létrehozniuk, a világszerte tapasztalt hiány pedig jól mutatja, hogy a játékosok nem csak a modernkori bandázásra és a második világháború témájára vevők - a Red Dead Redemption esetében pedig csupán néhány komolyabb hiányosságot kell majd kijavítani ahhoz, hogy a széria bekerülhessen a nagy klasszikusok közé.