![[Teszt] To The Moon](/~thumbnail/1075.jpg.cvsak.k.article-00-01-fd.3kfdqdn.jpg)
A kalandjátékok alapvető jellegzetességeit vizsgálva nem véletlenül jutunk arra a következtetésre, hogy ez bizonyult az elmúlt húsz év legidőtállóbb, ugyanakkor változni leginkább képtelen stílusának: a történetmesélés és karakterábrázolás módszerei, valamint a nagyszámú rejtvény egyáltalán nem igényli azt a “fejlődést”, ami a játékiparban végbement az elmúlt tíz év során. Többek között ezért is lett a független fejlesztők egyik kedvelt zsánere a kalandjáték, hiszen a rengeteg ingyenes szerkesztő-tool segítségével rövid idő alatt is lehetőség van maradandót alkotni. A többségnek mégsem sikerül.
A tárgyak intuitív használatára és kombinálására, valamint a rejtvények megfelelő prezentálására viszonylag alkalmatlan RPG Maker fura választásnak tűnhet egy ilyen típusú játékhoz, az ezzel készített To the Moon ugyanakkor nem feltétlenül kívánja átugrani a fenti akadályokat, inkább elsétál mellettük. A tárgyhasználat és a feladványok megoldása ugyan jelen van benne, de csupán azért, hogy tessék-lássék módon magára ragaszthassa az “adventure game” címkét, valójában ugyanis játékként alig-alig állja meg a helyét. Talán nem is az, talán nem is baj.
Interaktív elemeket nyomokban tartalmazó történetként azonban egészen más színvonalat képvisel, az pedig, hogy videojátékos oldalon foglalkozunk vele, csakis annak köszönhető, hogy bűncselekmény lenne hallgatni a létezéséről, én szívem szerint akár kötelező fogyasztmánnyá is tenném azonnal, minél szélesebb körben.
Pedig interaktivitást nyomokban is alig tartalmaz. Legtöbbször csak elmész egyik pontból a másikba, beszélgetsz egy-egy szereplővel, kapsz valamilyen tárgyat, amit nem tudsz se használni, se más eszközökkel kombinálni, és az egyetlen, gyakran visszatérő rejtvény is öt másodperc alatt megoldható, valószínűleg elakadni sem lehet vele. A sétálás során nem tudsz olyan területre tévedni, ahol semmi keresnivalód, hiszen maga a bejárható terület túl kicsi ehhez, ráadásul helyszínenként össze kell gyűjtened öt memóriagömböt, mielőtt továbbmehetnél. Ezek megtalálása a legtöbbször evidens, a szerepük annyi, hogy lineárisan vezetnek keresztül a történeten, így gyakorlatilag nem maradhatsz le semmiről.
Amit cselekszel, az tehát nagyrészt irányított, ellentétben a történet megemésztésével, összerakásával és befogadásával, amely kimondottan aktív szellemi munkát igényel.
Mivel a To the Moon igazi vonzerejét ez jelenti - minden mélységével, jól megformált karaktereivel és a visszafelé haladó mesélés módszerével, ezért ennek ismerete nélkül lehetetlenség megérteni, hogy hatását és értékét tekintve miért erőteljesebb bármely más hasonló műfajú indie címnél.
A történet kezdetekor a beszédes nevű Sigmund Corp. két doktora egy haldokló emberhez (Johnny) érkezik. A cég fő tevékenysége, hogy közvetlenül a vég eljövetele előtt teljesítik a haldokló utolsó kívánságát. A folyamat nem egyszerű: az alanyra rákapcsolódva, majd időben visszafelé haladva térképezik fel annak memóriáját egészen gyermekkoráig, majd építik újjá azt a kívánságnak megfeleően, ezzel egy teljesen más élet illúzióját teremtve meg az elmúlás perceiben. Bonyolultnak hangzik, de nem az, valójában a Memento vagy a Visszafordíthatatlan fordított szerkezetét követi, csak éppern nem egy irányba, hanem visszafelé, majd újból előre.
Az igazi sztori tehát a halálnál indul, ami már önmagában is nagyon erős érzelmi kötődést teremt az idős ember és közted, a folytatás pedig még cudarabb. A szíved összeszorul, ahogy egy élet mérföldköveit és veszteségeit visszafelé ismered meg. A feleség elvesztése utáni ürességet követi az a jelenet, ahogy még a halálos ágya mellett állva elmélkednek ketten arról, hogy talán nem is olyan nagy a baj, majd átéled a betegség tüneteinek első jelentkezését. Elképesztő tempóban és mennyiségben öntik a nyakadba a szomorúbbnál szomorúbb jeleneteket, egészen amíg el nem érkezel Johnny középkorú verziójáig. Eddigre egészen biztosan eggyé válsz a szereplővel, az érzelmeit legalább annyira magadéinak érzed, mint a problémáit. Itt egy rövid időre hagynak szusszanni téged, a feszültség már-már eltűnik, hogy átadja a helyét a gyerekkornak, amelynek a kezdeti bájos ábrázolása természetesen óriási tragédiába torkollik.
Sírsz.
Ekkorra már olyan kérdések járnak a fejedben, hogy bele lehet-e mesterségersen nyúlni egy emberi életbe, és megváltoztatható-e a sors. Ha igen, van-e értelme, a létrejött új élet jobb-e az eredetinél, egyáltalán helyettesítheti-e azt, valamint indokolt-e bármilyen árat megfizetni ezért.
Ez a To The Moon esszenciája, hiszen milyen játék boncolgat(tat veled) ilyen morális dilemmákat? Semmilyen. Olyan dramaturgiai csúcspontja van a játéknak (egészen pontosan kettő is), amit bármilyen film megirigyelne, és amikor megkapnád a feloldást és a megérdemelt happy endet, akkor jössz rá, hogy minden csupán illúzió volt, egy öregember utolsó kívánsága, amelyre bár rászolgált, mégiscsak átverés az egész. Megadatott neki az álma egy módosított tudatállapotban, ez ugyanakkor nem nullázhatja le egy teljes élet fájdalmát. Ha megérted, zokogsz. Valószínűleg mindenképpen zokogsz, mert ha idáig eljutottál, rendelkezel annyi érzelmi intelligenciával, hogy meg is fogod érteni.
Nagyon ritkán érdemes külön említést tenni egy játék zenéjéről, itt azonban olyannyira szerves része a teljes élménynek (Johnny feleségének írt szomorú zongoradarabja például fokozatosan épül be a többi aláfestő dal közé), hogy ildomos kiemelni. Hangulatában legtöbbjük a Final Fantasy VII szomorkás dallamait idézi, szerzőjük pedig az a Laura Shigihara, akit eddig főképp a Plants vs. Zombies mosolyfakasztó klipjeiből ismerhettél, füllel hallhatóan (sic!) jól megy neki a komolyabb stílus is. Amennyire ő hozzájárult a megfelelő hangulat kialakításához és fenntartásához, annyira megoszlanak a vélemények a narrátorok, a már említett két doktor teljesítményét illetően. Ők ketten kísérnek végig téged az emlékek útján, közben valóságos two-men-show-t rendezve. A kőbunkó, harsány férfi és a higgadt, intelligens nő klisés párosa kezdetben működik, később azonban a jelenlétük egyre idegesítőbbé válik, túljátsszák a szerepüket, és a készítők olyan párbeszédeket adtak a szájukba, amelyek a történet komolyságát itt-ott teljesen hiteltelenítik. Pont annyira hiányoznak ők, mint a vicces néger egy komoly drámából.
De még ők is kevesek ahhoz, hogy ténylegesen belerondítsanak a közel tökéletes összképbe. Az egyszerű grafika pont azokba az időkbe repít, amikor még nem rágtak a szádba az átvezetők mindent, hanem használnod kellett a fantáziádat a történet összerakásához és nem éreztél sértettséget, ha jelentős mennyiségű leírt szöveggel kellett megbirkóznod. A sztorit megérteni egyébként nem nehéz, de olyan szinten túl van töltve valódi érzelmekkel, hogy a befogadása bizonyos fokú érettséget feltételez.
A végére már csak azt a kérdést kell megválaszolni, hogy a To the Moon mégis kinek a játéka - már ha egyáltalán az. A grafika teljes egészében kizár egy igen széles réteget, a komoly történet pedig tovább slankítja a “célcsoportnak” aligha hívható érdeklődők körét. Könyvolvasók, történetmániások, kalandjátékosok? Leginkább azoké lesz a To the Moon, akik nem zárkóznak el egy jól megalkotott, de nem a megszokott módon tálalt történet befogadásától. Ez pont annyira nem játék, amennyire nem könyv vagy film: mindegyik eszközrendszeréből pont annyit használ fel, amennyit el is utasít. Éppen ezért a további erőltetett okoskodás és kategorizálás helyett nevezzük inkább szimpán élménynek, vagy ha szeretjük a hangzatos, provokatív kijelentéseket, akkor a játéktörténelem egyik legjobb sztorijának.