Clair Obscur: Expedition 33Teszt

A Törésként elnevezett kataklizma óta a semmiben lebegő Lumiére népének napjai szó szerint meg vannak számlálva, megjelent ugyanis a világban a Festőnő, aki hatalmas sziklájára minden évben felfest egy számot, ezzel kitörölve a létezésből a város azonos életkorú lakóit. A halált hozó ciklus történetünk kezdetekor már 67 éve tart, ráadásul mivel visszaszámlálásról van szó, a lakosság egy része egyre fiatalabban válik semmivé, így egyre kevesebb az idő és a reális esély a folyamat megállítására. Az emberek egy része feladta a reményt és arra a kis időre koncentrál, ami a szeretteivel megadatott, míg mások életük utolsó évét az expedíciónak szentelik, ennek a reménytelennek tűnő vállalkozásnak, amelynek célja a halált hozó Festőnő elpusztítása.

A prológus Lumiére-ben, ebben a századfordulós Párizst idéző csodaszép, de alaposan megtépázott városban játszódik. Megismerjük az épp soron következő 33. expedíció két tagját, a mérnök Gustave-ot, és fogadott húgát, a 16 éves Maelle-t, aki annak ellenére, hogy még majdnem 10 éve lenne rá, mindenképp mostohafivérével akar tartani a Kontinensre. A lány szemmel láthatóan mindenkinél eltökéltebb a Festőnő elpusztításában, pedig a család és gyász körül forgó történet első nagy pofonját nem ő, hanem Gustave kapja, én pedig már a végtelenül melankolikus bevezetőt sem bírtam ki sírás nélkül. Szerencsére ez a szakasz a tanító pálya is, így volt, ami elterelje a gondolataimat az épp csak megismert egyik szereplő közelgő haláláról, illetve nem csak emiatt halogattam a kikötőbe érést, hanem mert nem győztem ámulni, hogy mennyire döbbenetesen szép ez a fantasy-Párizs, és az ámulat a későbbiekben sem múlt el.

Az Unreal Engine 5-ön futó játék az alap PS5-ömön zökkenőmentesen fut, és az élénk színvilágú, drámai bevilágítással és fény-effektekkel még letaglózóbb szépségű, hatalmas és valószerűtlen helyszínek azt az érzetet keltik, hogy a Kontinensre érkező expedíció egy olyan mesevilágba csöppent, ahol embernek semmi keresnivalója. Ezt megerősíti a nem túl sikeres partot érés is, amely után első dolgunk a protokollt követve a szétszóródott túlélőket felkutatni. A döbbenetes látvány mellett eddigre tudatosul a gyönyörű, engem néha a Nier Automatára emlékeztető zenei aláfestés is, és végre megkezdhetjük utazásunkat ebben a veszélyekkel teli idegen világban, ahol az előttünk járók már némileg kitaposták az utat. Gustave és egyre bővülő kis csapata megvívja az első harcait, mi pedig apránként beletanulunk az ehhez kapcsolódó terminológiába, ami elsőre ijesztően bonyolultnak tűnhet, pedig valójában egyáltalán nem az.

Mindegyik karakternek ugyanazt a pár alaptulajdonságát fejleszthetjük, amiben azonban gyökeresen eltérnek, az a harcstílusuk és a megnyitható képességeik. A Gustave oldalán kezdetben harcoló két női karakter kapásból gyökeresen eltér: a kardforgató Maelle leegyszerűsítve egy törékeny tank, akivel különböző harci alapállásokban lenyűgöző kombókat hajthatunk végre, míg az elementális mágiára specializálódott Lune sem az a klasszikus rozoga varázsló. Különösen csípem a később csatlakozó nem emberi csapattagot, aki a legyőzött ellenfelek levágott lábát gyűjtve és magára aggatva szabadon variálhatja más lények képességeit. Az alaptulajdonságok és a képességek tetejébe jönnek a pictos nevű tárgyak, amelyekből egyszerre hármat aggathatunk mindenkire, és ezek egy lumina nevű egyedi képesség mellé (például csatában elsőként kezdés, égő ellenfelek nagyobb sebzése stb.) a szintjüktől függően egyre komolyabb passzív bónuszokat, például több HP-t is adnak. Egy pictost eleget használva az egész csapat elsajátítja a hozzá kapcsolódó luminát, amelyet onnantól kezdve a pictos hordása nélkül is aktiválhatunk bárki számára, lumina pontokért cserébe.

Miután átláttuk, ennek a rendkívül nagyfokú testreszabhatóságot biztosító szerepjátékos rendszernek az ügyes használatával egészen speckó buildeket is létrehozhatunk, és a két alaptulajdonsággal skálázódó, szintén plusz képességeket adó fegyverekről még nem is beszéltem. Bátran kísérletezhetünk, mert egy bőséggel fellelhető tárgy segítségével bárkit bármikor respeccelhetünk, ami pedig nekem hatalmas öröm, hogy a Clair Obscur gyakorlatilag egy nyugat-európai kézműves JRPG belátható méretű világgal, grindelés és csillió időhúzó activity nélkül. Közepes nehézségen úgy haladtam, mint kés a vajban, de a világtérképen bóklászva érdemes néha letérni a fő csapásról, vannak brutálisan nehéz opcionális bossok, az pedig nem igaz, hogy ne kellene elsajátítani a harc valós idejű elemeit. Sajátos egyveleg volta miatt internet-szerte sok játékhoz hasonlítják a Clair Obscurt, játékmenet kapcsán például a Lost Odyssey és a The Legend of Dragoon neve merül fel sokszor, de bedobható a Final Fantasy, vagy a Persona sorozat is a mixbe. A garantáltan megosztó, szerintem azonban egészen zseniális csaták kapcsán a Fextralife csatorna a Baldur’s Gate 3 és az Elden Ring szerelemgyerekeként hivatkozik rá, ami szerintem picit erős állítás, mégis látom benne az igazságot.

A rendkívül sokféle ellenfelet felvonultató csaták adják a játék savát-borsát, ezek ugyanis egyszerre teszik próbára a reflexeinket és a bennünk rejlő stratégát. Ha mi támadunk meg valakit, automatikusan mi kezdünk, majd az adott karakterrel lépve eldönthetjük, hogy tárgyat használunk, action pointot költve elsütünk egy képességet (ezekből fejenként egyszerre 6 lehet aktív), vagy ha épp nincs AP-nk, akkor csak egy alap támadással megcsapjuk az ellent. A lövés lehetősége is adott minden körben, ami egy AP-t fogyaszt és a repülő ellenfeleknél szinte kötelező, illetve itt is érdekesség, hogy így kvázi valós időben lőhetjük ki az ellenfelünk egy akár mozgó gyenge pontját. Minden képesség használatakor QTE jelleggel meg kell nyomnunk a képernyőn felvillanó gombokat, az igazi valós idejű móka azonban akkor indul, amikor az ellenfél lép. Ilyenkor lehetőségünk van kitérni (dodge), hárítani (parry), de bizonyos támadásokat csak egy jól időzített ugrással kerülhetünk el. Később bejön a képbe a Gradient Attack mechanika is, amely különösen erős támadásokat tesz lehetővé mind számunkra, mind bizonyos ellenfelek számára, és ezek kivédése is csak egyfajta spéci parry-vel lehetséges.

Nem tudom eléggé hangsúlyozni, mennyire betalált nekem a körökre osztott harcok QTE-kkel megbolondítása. Nem csak hogy folyamatosan résen kell lennünk, de amikor végre egy-egy combosabb szörny mozdulatait és akár 5-6 ütésből álló támadását memorizáltuk, ritmusjáték jelleggel minden csapást sikeresen visszavertünk, majd megkoronázunk egy brutális erejű ellencsapással, az valami leírhatatlan érzés. Átlagos képességű játékosként általában nem szeretem a parry mechanikát és a legtöbb játékban kerülöm a használatát, ha a sima kitérés is működő alternatíva, a Clair Obscur azonban elérte, hogy beleálljak és mindent parryzni akarjak. Itt is kockázatos, hiszen jóval szigorúbb a játék a pontosan időzített gombnyomást illetően szemben az elég megbocsátó időablakkal rendelkező kitéréssel, na de ha sikerül! Külön csodálatos, hogy a nevron gyűjtőnevű lények nagyon sokféleképpen harcolnak, így esélyünk sincs belesüppedni a monotóniába, mert ha nagy ritkán elő is kerül egy korábbi ellenfél átskinezett verziója, komoly meglepetéseket tartogat, és mindegyiknek van átlag 2-3-féle támadása, amelyet legalább az adott pályán, vagy a csata idejére be kell tanulnunk. A gyakran több fázisú bossharcok is egészen kiválóak, amelyek némelyik opcionális főellenfélhez képest nem túl nehezek, de elképesztően látványosak és szórakoztatóak.

Az adrenalinpumpáló harcok mellett számomra a művészi szintű átvezetőkben kibontakozó, olykor egészen váratlan fordulatokat tartogató, könnycsatornáimat nem kímélő történet, és azok szereplői tették igazán ellenállhatatlanná a Clair Obscurt. Nem véletlenül építették a reklámkampányt jelentős mértékben az igazi all-star (Ben Starr, hehe) szinkronstábra, az ő alakításaik a remek írással társulva ugyanis angol és francia nyelven is olyan szívbe markolóak, hogy gyakran már a tábortűz körüli beszélgetéseik egy-egy mondatától bekönnyeztem. A szép lassan kibontott karakterek egyikét sem éreztem közhelyesnek, kivétel nélkül a szívemhez nőttek, és külön értékeltem az írók tehetségét abban a tekintetben, hogy a kőkemény dráma mellé mindig be tudtak csempészni némi humort, a kettő pedig nem oltotta ki egymást. A keserédes hangulat áthatja a játék minden mozzanatát, de emellett megférnek az olyan csodálatosan bizarr marhaságok is, mint a pályákon, vagy a világtérképen ácsorgó pantomínek, akikből egészen röhejes frizurákat és rucikat verhetünk ki, például a külön Baguette trailert is kapott baguette szetteket. Az alapvetően barátságos, de kicsit vérszomjas gestralok is szerethetően idióták az ecsetszerű kinézetükkel, a kereskedőiket például le kell győzni csatában ahhoz, hogy a teljes árukészletüket megmutassák.

Ennek a nagyjából 50 órás játéknak nem célja a nyílt világú „nagyokkal” versenyezni, a fokozatosan megnyíló világtérképe is belátható méretű, a maga módján mégis lehengerlő. Egyik-másik hihetetlenül szép helyszínről azonnal az Elden Ring-es Leyndell, vagy Crumbling Farum Azula jutott eszembe, de a nem kötelező pályák és mellékküldetések némelyike is olyan maradandó, hogy folyton azon stresszeltem, nehogy kimaradjon valami és véletlenül befejezzem az adott fejezetet. Szerencsére a játék az ilyenek előtt figyelmeztet, a finálé után pedig vissza lehet menni a világba. Akármerre járunk épp a Kontinensen, a Festőnő sziklája a világító számokkal mindig ott van a horizonton emlékeztetőként, viszont hogy ne csak ódákat zengjek, sajnos hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a pályák felépítése nem túl összetett. Vannak bennük kisebb elágazások, de a legtöbb eléggé folyosószerű, ami a felfedezést kicsit egyhangúvá teszi. Cserébe mire megunnánk, jön is a következő, illetve azért akad annyi felfedeznivaló mellékküldetések, hátrahagyott naplók, tárgyak, vagy komoly lootot adó minibossok formájában, hogy mindenhová be akarjunk nézni.

Próbálok fogást találni a játékon a már említett lineáris pályákon túl, de csak a néha látványosan elcsúszó ajak szinkron és a számomra PS5-ön valamiért nem zavaró, de sokakat a világból kikergető töménytelen mennyiségű motion blur jut eszembe, amelyet PC-n egyébként nekem is mindig első dolgom kikapcsolni. Itt is ki lehet, csak nem igazán látni különbséget – ezt remélhetőleg majd javítják. A spoilerek elkerülése végett nem írtam még sok kisebb-nagyobb dologról, például a kúriáról, amelyeket remélem, ki-ki magának ugyanakkora örömmel fedez majd fel, mint én, gyűjtőknek pedig jó hír, hogy kapott a játék dobozos kiadást is a Cenega Hungary Kft. forgalmazásában. Nagyobb összegben mernék fogadni, hogy a csodálatos soundtrack hamarosan bakeliten is elérhető lesz, az olyan helyszíneket pedig, mint a csak látszólag víz alatti, tengeri flórát és faunát felvonultató Flying Waters, vagy a Syberiás emlékeimet felpiszkáló havas vasútállomás, szívesen nézegetném egy vaskos artbookban.

Az egyszerre csodált és félt harcrendszer lett végül számomra a Clair Obscur: Expedition 33 legélvezetesebb része, de az egész játék egy hihetetlenül ütős művészi egyveleg, legyen szó a lebilincselő történetről, az emberfeletti képességeik ellenére is nagyon életszerű szereplőkről, a varázslatos zenéről, vagy a kissé ugyan lineáris, de fantasztikusan kinéző helyszínekről. Valahányszor keresem rá a szavakat, mindig a szürreális és a grandiózus jelzők jutnak eszembe, amik lássuk be, nem rossz asszociációk. A játék audiovizuális részéről csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, de ez nem lehetne ennyire hatásos a mögé tett történeti-játékmeneti tartalom nélkül, amelynek az epikus csaták az ékkövei. Lehet, hogy részben azért lelkesedek érte annyira, mert a Clair Obscur az első igazán nekem való JRPG, de az biztos, hogy egy egészen egyedi élményt nyújtó utazás, mert a világvége talán még soha nem volt ennyire fájdalmasan szép.

PLATFORM PC, PS5 (tesztelt), XSX KIADÓ Kepler Interactive FEJLESZTŐ Sandfall Interactive MEGJELENÉS 2025. április 24. ÁR 50 EUR