Aliens: Colonial MarinesTeszt

A jó hír: az Aliens: Colonial Marines olyan játék, melyre évek múltán is emlékezünk majd, emlegetni fogjuk. A rossz hír: nem azért beszélünk majd róla, mert előspriccel belőlünk a régi jó játékok iránt érzett elsöprő nosztalgia - hanem azért, mert viszonylag ritka az olyan játék, ahol a célközönség azt érzi, hogy valami furcsa átverés része lett, kivették a zsebéből a pénzecskéjét, megkocsikáztatták, aztán otthagyták az út szélén álmélkodni a porban.

Természetes emberi tulajdonság, hogy kipróbált márkákhoz hajlamosak vagyunk minőséget kapcsolni, a német autóktól, a francia ingektől vagy a norvég kaviártól elvárjuk, hogy a megfelelő értéket nyújtsák, ha már őket választottuk. Valahogy így vagyunk a videójátékokkal is, egy a műfajban nagy tapasztalatokkal, másfél évtizedes háttérrel rendelkező stúdió (esetünkben: a Gearbox) esetében reális elvárás, hogy ha nem is remek, de tisztes iparosember módjára összerakott játékot találjunk a dobozban. Az Aliens: Colonial Marines nem ilyen. Az Aliens Colonial Marines fan-fikció, a garázsprojektek bája nélkül, viszont azok minden gyengeségével megverve.

A Gearbox-féle Aliens szinte minden porcikájában keserű csalódás. A játék alapjául szolgáló film (James Cameron máig zseniális Aliens-e) közvetlen folytatását ígérő sztori esetlen, következetlenségektől sem mentes történet. Furcsa volt a trailerekben az LV-246 felett ismét feltűnő Sulaco? Furcsa is marad, mert a játék a semmibe mutató félmondatokkal intézi el a magyarázatot, az utolsó harmadában pedig még látványosan bele is csinál az Alien-kánon kellős közepébe, feltámaszt egy ismert karaktert - magyarázni itt sem fog. „Ez egy hosszabb történet” - hangzik az ismert karakter válasza a teljesen jogos „de ezt most így hogy?!” kérdésre. A Colonial Marines igazi rosszfiúi nem a xenomorphok, hanem a (még mindig) rosszban sántikáló Weyland-Yutani, a harapós kedvű idegenek veszedelmes bio-díszletek csupán a Becsületes Katonák a Gonosz Korporáció ellen vívott harcában. Ennek megfelelően legalább annyit fogunk Weyland-zsoldosokra lövöldözni, mint földönkívüliekre.

A lövöldözés élvezeti értéke kezdetben közepes, a Sulaco-ról a bolygóra zuhanva, egyre több emberi ellenféllel szembekerülve erősen mínuszos. A xenomorphok mesterséges intelligenciája nem a legjobb, de ők legalább nagyjából úgy viselkednek, ahogy elvárjuk tőlük, falakon futnak, felülről támadnak. A zsoldosoknál ellenben egy hétzenés kvarcóra is okosabb, néha kifejezetten idegesítő ellenük harcolni, a két üzemmódjukból („Nem vagyok fedezék mögött!” és „Fedezék mögött vagyok!”) az utóbbit erőltetik, szétcincálják a játék amúgy is problémás ritmusát. A teljesítendő feladatok laposak, a hangulat nem üti meg az elvárható mércét - egy Aliens játéknak nyilván nem a rettegésről kell szólnia (az az Alien), de hogy feszültséget sem sikerült bele varázsolni, az már-már művészet, mert a témánál fogva szinte adja magát.

A Colonial Marines technikai problémáktól terhes játék. A karakterek átgyalogolnak egymáson, te is belegyalogolhatsz karakterekbe, az ellenfelek szintén. A karakteranimációk botrányosak, hőseink mozgássérültként merevednek bizarr pózokba, a támogató karakterek pedig vadul teleportálgatnak ide-oda a pályánkon - nem egyszer közvetlenül a szemünk előtt jelennek meg a semmiből. Az A:CM az Unreal 3 motort használja, ehhez képest (pécén) alig-alig néz ki jobban, mint a generáció elején megjelent UE játékok. Sőt: ha a konzolos verziókat nézzük, teljesen úgy néz ki, a rendkívül alacsony felbontású textúrákra, és szemünk előtt lezavart pop-upra nagyon nehéz racionális magyarázatot találni 2013-ban egy (elvileg) nagynevű csapat által készített AAA játék esetében. Hasonló a helyzet (az amúgy nagyjából hatórás) játék utolsó másfél órájával - a korábban látott helyszínekből és objektumokból összefércelt, többek között egy kétperces (tényleg annyi), egyetlen gomb megnyomásával megnyerhető bossharcot is felvonultató végjáték láttán tátva marad az egyszeri játékos szája, és ismét felteszi magának a „de ezt most így hogy?” kérdést.

Pedig a válasz nem túl bonyolult. A Colonial Marines-t (ahogy az a játék megjelenése óta több forrásból is elhangzott) valójában nem a Gearbox készítette. A Gearbox a saját IP-jét, a Borderlands-et simogatta a SEGA pénzéből, az Aliens-t pedig mostohalányként kezelték. Hamupipőke át lett zavarva az olcsóbban dolgozó, kevésbé tapasztalt, kevésbé tehetséges jóemberekhez (a játék elején három stúdió neve is olvasható), de a mesebeli kolleginájával ellentétben belőle a végére nem lett csodaszép hercegnő. A felbérelt helyettesítők láthatóan igyekeztek, az Aliens-nek van pár olyan momentuma, ami már-már egy AAA játékra emlékezet, a film vizuális esztétikáját, helyszíneit javarészt jól másolják, és a pulzuskarabély is úgy kerreg, ahogy kerregnie kell. Minden más simán leviszi a lécet, az egyetlen kivétel talán a katonákat és alieneket csapatosan egymásnak eresztő multiplayer, ahol a létező problémákat (lag, lassú matchmaking, kevés pálya) némileg ellensúlyozza két, kifejezetten élvezetes játékmód (a menekülős Escape, és a területvédős Survival), és a single playerben is működő karakter / fegyver-fejlesztés lehetősége. A multival egész jól lehet szórakozni, és bár a tökéletestől messze van, egyértelműen ez (illetve: négy játékmódból kettő) a Colonial Marines legjobban sikerült, legtöbb játékélményt nyújtó része.

Akár külsősök fejlesztették, akár nem, a Gearbox ebből már nem fog arcvesztés nélkül kijönni. A játékos joggal kiált átverést, mert átverték: az expókon bemutatott gameplay demók nem a valós játékot mutatták, hanem egy álombéli verzióját - a dobozban nem ez a játék található. Ami ott van, az egy kevésbé ügyes kezek által sietősen játékszerű formába gyúrt csalódás-gombóc, amit bőségesen meg kell locsolnod rajongás-szósszal, hogy fogyaszthatóvá váljon.