A Cthulhu mítosz egyik legkiemelkedőbb alakja Hastur, a Sárga Király, aki először Ambrose Bierce Haita, a Pásztor című novellájában tűnt fel segítő szándékú istenségként, komorabb, horrorisztikusabb ábrázolásának a gyökerei pedig Robert W. Chambers írásaira vezethetőek vissza. Apró érdekesség, hogy Lovecraft maga csak párszor említette meg Hasturt a Suttogás a sötétben című írásában, és nem is ő, hanem August Derleth emelte be „hivatalosan” a karaktert a Nagy Öregek közé, ahol mind a mai napig hatalmas népszerűségnek örvend.
Ennek a népszerűségnek hála a Sárga Király olyan művekben bukkant fel a közelmúltban, mint a True Detective vagy a SIGNALIS, és valószínűleg az sem véletlen, hogy a Chameleon 42 csapata is őt helyezte a legújabb játékuk középpontjába. Azonban míg a Chorus of Carcosában tagadhatatlanul felbukkannak az olyan Hasturhoz köthető külsőségek, mint a Sárga Király című színdarab, a Sárga Jel vagy a sárga szín, a fejlesztők ezeknél tovább sajnos nem jutnak, és nem tudnak leásni a mítosz magjáig, azokig a szimbólumokig, melyek ezt a karaktert igazán érdekessé teszik.

Mindebből viszont a kampány elején még semmit sem fogunk tapasztalni, avagy a Chorus of Carcosa kimondottan ígéretesen indul. A program középpontjában egy alkotói válságban szenvedő szobrász áll, aki unalmában és bukdácsoló karrierje miatt érzett frusztrációjában elolvas egy olyan színdarabot, amit csak véletlenül kézbesítettek neki, és aminek a címe A Sárga Király… A Hastur mitológiájában jártasok tudhatják, hogy ez bizony elég komoly hiba főhősünk részéről, erre pedig hamarosan ő maga is rádöbben, mikor egyre durvább és durvább látomásai támadnak, ráadásul a szomszédja is megőrül, és eszeveszett vérengzésbe kezd a bérházuk folyosóin. Emberünk természetesen menekülne, amíg nem késő, a megváltásig azonban az őrület legmélyebb bugyrain át vezet az út, ahonnan egyáltalán nem biztos, hogy lehetséges a visszatérés.
Talán már ennyiből is érződik, hogy a Chorus of Carcosa története nem túl bonyolult, de ez nem is baj, hiszen a program koncepciója pont az egyszerűségéből kifolyólag tud igazán nagyot ütni, legalábbis kezdetekben. A rövid bevezető során, mikor főhősünk még nagyjából beszámítható, megismerhetjük a ház bejáratáig vezető utat, így az őrület elszabadulása után is világos, merre kell mennünk és mit kell tennünk a kijutásért. Ezt a kiszámítható józanságot pedig remek érzékkel törik meg a hagymázas lázálmok és a horror szekciók, melyek során vagy bomlott elméjű szomszédunk elől kell bujkálnunk, vagy a megelevenedő szobrainkat kell kijátszanunk.

Ez a felépítés egy pörgős, jó tempójú, feszültséggel és adrenalinnal teli egy-másfél órás szegmenst eredményez, ami ugyan jóval gyorsabb, mint ahogy azt a Sárga Király többi feldolgozásától megszokhattuk, de a maga módján így is piszok szórakoztató, és helyenként meglepően félelmetes is. Azok a pillanatok például, amikor a segélyhívó operátora elkezd arra bíztatni, hogy engedjük be lakásunkba az őrült szomszédunkat, vagy amikor a vaksötétben botorkálva, egy szál zseblámpa fényénél próbáljuk kitalálni, hogy melyik irányból közelítenek felénk azok az átokverte szobrok, minden irónia nélkül ráhozzák az emberre a frászt.
Azonban hiába a magabiztos rajt, a Chorus of Carcosa története a félidő után sajnos nagyon látványosan veszít a lendületéből. Olyan ez, mintha a Chameleon 42 emberei a sztori lekerekítése után úgy döntöttek volna, hogy egy szűk másfél órás sétaszimulátort mégse dobhatnak piacra, ezért kibővítették a narratívát azzal, ami épp az eszükbe jutott. Ebből a megoldásból kifolyólag a játék második fele mind ütemezésében, mind stílusában markánsan elüt a felvezetéstől, ami egyáltalán nem válik az előnyére, ahogy az se, hogy a bukdácsoló dramaturgiát egy elképesztően megúszós finálé „koronázza meg”.

Mindez azért nagy kár, mert a Sárga Király alakja kifejezetten összetettnek mondható, és mint ilyen, számtalan izgalmas és egyedi értelmezési lehetőséget rejt magában. Az én személyes kedvencem például az, hogy Hastur valójában Isten holtteste, Carcosa városa pedig a romokban heverő Mennyország, amit ha valaki meglát, egyből beleőrül a tudásba, de az is tetszetős magyarázat, hogy a karakter egy figyelmeztetés a tizenkilencedik század végén egyre népszerűbbé váló dekadens irodalmi irányzat követőinek a kiüresedett, élvhajhász élet veszélyeiről.
Ezekből az áthallásokból azonban semmi sem jelenik meg a játékban, sőt, ha már itt tartunk, a Hasturhoz vagy Carcosához köthető szimbólumok is nagyon felületesen kaptak csak helyet a Chameleon 42 alkotásában. Persze, a Sárga Jel és A Sárga Király című színdarab feltűnik, ahogy az is tagadhatatlan, hogy a kampány helyszínéül szolgáló bérház minden szegletében rendkívül prominens a sárga szín, de hol marad minden más? Hol vannak az ikernapok és a fekete csillagok? Hol van Hali tava és a Hyadok zenéje? Hová tűnt az a misztikus, földöntúli hangulat, ami Robert W. Chambers prózáját olyan naggyá tette annak idején?

A narráció fenti hiányosságaira ráadásul az is rátesz egy lapáttal, hogy a karakterek és a párbeszédek sincsenek a helyzet magaslatán. A főszereplőnk hanghordozása például valami elképesztően irritáló, míg a dialógusok a legtöbb esetben pár mondat után menthetetlenül szétesnek. A karakterek elbeszélnek egymás mellett, és sokszor egyhelyben járnak, ugyanazt a mellékes információt ismételgetve újra és újra, ráadásul mindenki, akivel találkozunk, bántóan egysíkú, és szimplán csak bunkón viselkedik velünk.
A legjobb példa erre az egyik idősebb szomszédunk, aki úgy van megírva, mint a tipikus, élő fába is belekötő öregemberek szteroidon nevelt verziója. Valahányszor csak elhaladunk az ajtaja előtt, mindig megállít, hogy nevetségesebbnél nevetségesebb vádakat vághasson a fejünkhöz, amivel semmi érdemlegeset nem tesz hozzá a cselekményhez, de cserébe megakasztja a játékot, és elherdálja a feszültséget, amit a fejlesztők korábban felépítettek.

Amire viszont nem lehet panaszunk, az a Chorus of Carcosa technikai oldala. A mechanikák minimalisztikusak ugyan, de a saját kategóriájukban teljesen jól működnek, a környezet pedig kellően részletes és látványos még úgy is, hogy a fejlesztők nem igazán használják a Hasturhoz köthető szimbólumokat. A főhősünk otthonául szolgáló bérház például meglepően magabiztosan hozza a Havannatelep hangulatát, valamint a saját lakásunk is roppant szemléletesen amortizálódik a sztori előrehaladtával és az általunk irányított karakter elméjének megbomlásával szinkronban.

A legkönnyebben talán úgy lehetne jellemezni a Chorus of Carcosát, hogy ez minden idők egyik horror sétaszimulátora. A környezetünk kinézetére, a lopakodós szekciók feszültségére és a nagy néha megjelenő fejtörők nehézségére nem lehet panaszunk, mindezek a pozitívumok azonban háttérbe szorulnak a gyenge szinkronhangok, a megkérdőjelezhető narratív megoldások és a papírvékony karakterek mellett, ami már csak azért is kellemetlen, mert a sztoriközpontú játékoknál pont az utóbbiaknak kéne igazán brillírozniuk. Épp ezért a Chameleon 42 alkotása leginkább egy olyan színdarabnak érződik, ahol a díszletek még rendben vannak, a szövegkönyv viszont már hiányos, és a színészek is lelketlen ripacsok. Pedig a Sárga Király mítoszából ennél azért jóval többet is ki lehet hozni.
PLATFORM PC KIADÓ CHAMELEON 42 FEJLESZTŐ CHAMELEON 42 MEGJELENÉS 2025. március 20. ÁR 11,8 EUR