Devil May Cry 5Teszt

Bár a 2013-as, Ninja Theory-féle újragondolás ott volt, hogy felkavarja valamelyest az állóvizet, összességében mégis azt mondhatjuk, hogy a Capcom részéről több mint tíz éve csend honol már a Devil May Cry háza táján. Egy évtized pedig hosszú idő, a videojáték-iparban meg aztán pláne - másfél konzolgeneráció eltelt már azóta, ami ha azt nézzük, hogy milyen gyorsan jönnek és mennek a trendek errefelé, egyáltalán nem kevés. De nézzük a dolgok jó oldalát: legalább volt idő gondolkodni azon bőséggel, hogy merre tovább. Ha ehhez hozzávesszük azt, hogy a Capcom mostanság igencsak magára talált, akkor joggal bizakodhattunk: két éve a Resident Evil-szériát sikerült egy kiváló régi-új mederbe terelni a hetedik résszel, tavaly a Monster Hunter: World szólt óriásit, idén pedig szinte mindenki oda meg vissza volt a Resident Evil 2 remake-jétől. Most pedig máris itt a következő nagy jövevény, a Devil May Cry 5 - de vajon mire volt számukra elég a negyedik rész óta eltelt több mint tíz év?

…nos, ha nagyon-nagyon rosszindulatú szeretnék lenni, akkor azt mondanám, hogy nem sokra. Ez azonban egyáltalán nem lenne fair, ha ugyanis a nyers játékmenetet nézzük, akkor egyértelműen lejön, hogy a Devil May Cry 5 még mindig egy kiemelkedő character action game, amely tökéletes és teljes ízelítőt nyújt abból, hogy miért éppen ez a sorozat számít a műfaj egyik megkerülhetetlen alapkövének. A csaták továbbra is pörgősek, látványosak és stílusosak, ez mindenkinek lejön első pillantásra, az igazi szórakoztató faktort azonban az egésznek a mélysége adja, a Devil May Cry 5 ugyanis éppen olyan gyönyörűen rétegelt harcrendszerrel büszkélkedhet, mint az elődjei - és amit a negyedik rész sikerrel csúcsra járatott 2008-ban. Dante ismét itt van, hogy bemutassa, miért ő a legnagyobb démonvadász a négyfajta, egyetlen gombnyomással variálható harci stílusával és fegyvereivel, ami hihetetlen rugalmasságot biztosít számunkra az összecsapások során. Mint ahogy az előző epizód újonca, Nero is visszatért, és vele együtt az egészen zseniális Exceed-rendszer is, amely fantasztikusan erős és látványos támadásokkal jutalmazza azokat, akik hajlandóak elmerülni a harcrendszerben, megtanulva a perfekt időzítéseket. Nem vitás: az S Rank hajszolása a minél változatosabb és stílusosabb mozdulatokkal pont olyan szórakoztató, mint régen.

Még csak azt sem mondhatjuk, hogy a Capcom nem próbálkozott újításokkal. Dante például kapott néhány új fegyvert, mint az egészen eszement Cavaliere, amely egy démoni erővel feltuningolt motorkerékpár (!) - már-már euforikus érzés odacsapni vele a szörnyetegek közé, megdolgozva egy kicsit az arcukat a hátsó gumival. De lecserélték Nero démoni karját is (vagyis hát… na mindegy, nem spoilerezünk), helyette most már különböző speciális támadással bíró ún. Devil Breakerek közül válogathatunk, melyek szintén visznek egy kis extra változatosságot a harcokba. És akkor még nem is ejtettünk szót a totálisan más harcstílust képviselő harmadik játszható keretről, a titokzatos V-ről (bővebben odalent)… Na de ha a harc pont olyan mély, változatos és szórakoztató, mint régen, akkor mi itt a baj? Éppen a „pont olyan” kifejezés. A Devil May Cry 5 mindent megtesz azért, hogy kiszolgálja a rajongókat, megtartva mindazt, ami miatt szeretni lehet a franchise-t, csak közben elfeledkezett arról, hogy valami igazán előremutatót villantson, ami új szintre emelhetné a szériát. Mert hiába jó még mindig - mit jó, kiemelkedő, csak éppen a Devil May Cry 4 óta eltelt 11 év - mégsem érezzük úgy, hogy maga az élmény érdemben változott volna. Amivel önmagában nézve nem is feltétlenül lenne gond, ha más elemeiben éreznénk az előrelépést. De éppen ez a Devil May Cry 5 legnagyobb baja: ugyanazt a minőségi, első osztályú hússzeletet teszi le eléd, mint legutóbb, csak éppen jóval felejthetőbb fűszerezéssel és egy kicsit állott körettel.

V, MINT VÉRSZEGÉNY

Nero és Dante mellett egy harmadik játszható karakter is szerepel a Devil May Cry 5-ben, aki nem más, mint egy rejtélyes új szereplő, V. Az ő különlegessége, hogy nem közvetlenül száll szembe a démoni hordákkal: két familiárisa, Shadow és Griffon (ismerős?) segíti őt, akik lényegében a lőfegyveres és a közelharci támadások megfelelői. Nekik is vannak Devil Trigger támadásaik, illetve a DT aktiválásákor egy harmadik, még pusztítóbb szörnyeteg, Nightmare (igen, ő is a DMC1-ből jött) is megidézhető.

Maga a mechanika nagyon érdekes, meg kell hagyni, hiszen V-vel kizárólag a jó helyezkedésre kell fókuszálni, a többit elvégzik a kis háziállatok - persze magukat a kombókat nekünk kell beadni. Az újdonság varázsa azonban viszonylag hamar elillan - ahogy telik az idő, úgy válnak egyre monotonabbá a V-vel vívott összecsapások, hiszen hiába vannak megnyitható képességek, azért mélységét és változatosságát tekintve ez a harcrendszer a cipőfűzőjét sem kötheti be Nero- és a Dante-félének. Arról nem is beszélve, hogy a kihívás is itt a legkisebb.

Na de félre a metaforákkal, kifejtem kicsit bővebben és érthetőbben is. El kell ismerni, hogy a Devil May Cry 5 a fanservice, vagyis a rajongók kiszolgálása tekintetében első osztályú produkció: annyi kikacsintás, easter egg, illetve a korábbi részekből visszaköszönő elem található benne, amennyit tényleg nagyon ritkán tapasztalni csak. Igen ám, ez azonban kétélű fegyver, hiába merítettek ugyanis nagy kanállal például az ellenféldizájn terén az előző részekből, az új szörnyek (beleértve az egyedi vonásukat és a movesetjüket) eközben egyértelműen elmaradnak tőlük, ami hagy egy kis hiányérzetet az emberben - főleg a bossharcok terén vártunk volna többet. Hangulati tényezőként azonban nem is feltétlenül ez, sokkal inkább a pályadizájn az, ami miatt igazán haragszom Itsunóékra. A játék első harmada a romos várossal még csak-csak elmegy - bár a brutális mennyiségű láthatatlan fal itt is keményen keresztbe tesz az immerziónak. A Devil May Cry 5 nagyobbik része azonban túlzás nélkül egymástól alig megkülönböztető helyszíneken játszódik egy démoni fa belsejében, amely mind kialakításában, mind pedig külsejét tekintve mentes azoktól az emlékezetes és maradandó megoldásoktól, amikből az elődökben azért jócskán akadt. Amíg az atmoszféra, és úgy összességében a kreatív dizájn tekintetében a DMC1 a széria legkiemelkedőbb darabja, addig a DMC5 legfeljebb a második résszel versenyezhet ilyen téren, ami sajnos nem egy túl nagy dicsőség. Ennél még a DMC4 felháborítóan lusta backtrackelős megoldása is jobb volt, nincs mit rajta szépíteni.

Már csak azért is bosszantó a Devil May Cry 5 egyhangúsága, mert amúgy maga a játék valami elképesztően néz ki. A már nem egyszer bizonyító RE Engine ezúttal is ámulatba ejtett bennünket: a karaktermodellek tekintetében még mindig erősen aranyéremgyanús maga a technológia, de természetesen minden más téren is csúcsszínvonalú a látvány, ami a pörgős csaták hevében sem hagy el észrevehető frame-eket a 60 fps-es mámorból. Ami okozhat némi zavart, az sokkal inkább a kamera, az operatőr ugyanis nincs mindig a helyzet magaslatán, így néha erre is kell fókuszálnunk némi energiát a nagy bunyók közepette. De ez valamelyest a műfaj egyik állandó „sajátossága” - a korábbi, sok helyen fix kamerás beállításokkal dolgozó megoldás sem volt hibátlan, mint ahogy az új, teljesen szabad third-person nézetnek is vannak gyermekbetegségei. Hosszú távon megszokható, szó nélkül viszont azért nem mehettünk el mellette.

A látványra visszatérve: az átvezetők során bőségesen lesz alkalmunk élvezni a DMC5 mesés grafikáját, hiszen nagyjából háromórányi cutscene-t tartogat a játék, ami jól mutatja, hogy a sztorit ezúttal is komolyan vették a készítők. Na nem a szó legszorosabb értelmében, hiszen a Devil May Cry továbbra is gátlástalanul képes önmaga teljesen hiteles és működőképes paródiájává válni egyik pillanatról a másikra. Persze ha kell, akkor a drámai és az érzelmes oldalát is megvillantja, akárcsak az előd, és bár mély mondanivalóra és kiszámíthatatlan csavarokra azért nem érdemes számítani, összességében több mint szórakoztató lett a történet - többek között annak is köszönhetően, hogy nem teljesen lineáris a felépítése a három különböző szemszög miatt. Ami kicsit fura, hogy bizonyos gameplay elemeket sztori okokból egészen későn hoz csak be a játék, amiket így első nekifutásra nem is lesz időnk teljes egészében kiismerni és feltérképezni. Szerencsére azonban részben emiatt, részben pedig a szokásos extra nehézségi fokozatoknak és titkoknak köszönhetően bőven marad endgame tartalom, így biztos lehetsz abban, hogy nem egyszer fogsz csak végigsuhanni a Devil May Cry 5 hullámvasútján. És hát miért is tennéd: minél több a lehetőség, annál szórakoztatóbb maga a harc is.

CSAPATOS CSAPATÁS

Érdekes apró újítás az ötödik részben a Cameo System, ahol tulajdonképpen más játékosok (illetve más játékosok ghostjai) is becsatlakoznak mellénk a sztori azon részeiben, ahol a hősök útja keresztezi egymást. Az esetek többségében csak a háttérben vagy egy elzárt pályarészen fogjuk látni, ahogy valaki más henteli a démonokat, egy-két kivételes esetben azonban tényleg közös arénába hajít bennünket a játék, ami egészen jópofa tud lenni.

Summa summarum, nem egyszerű eset a Devil May Cry 5. Ha egyszerű hiánypótlóként tekintünk rá, akkor tényleg egy rossz szavunk nem lehet, hiszen csiszoltságával és első osztályú harcrendszerével a műfaj csúcsát képviseli - sőt, ilyen szempontból alighanem a sorozat eddigi legjobbja. Magára a zsánerre azonban nem mondhatjuk, hogy egy helyben állt volna az elmúlt évtizedben (sőt, éppen a DMC szülőatyja, Kamiya-san gördítette leginkább előre a Bayonettával), ennek tükrében pedig joggal várhattuk a Devil May Cry 5-től, hogy ő is a következő szintre lépjen - ahogy ezt a harmadik és a negyedik rész esetében is egyaránt megtette a széria. Ez azonban még a nyers gameplay-t tekintve sem igazán jelenthető ki - pláne nem összességében.

Fantasztikus harcrendszerével, stílusosan pimasz karaktereivel és over-the-top megoldásaival a Devil May Cry 5-ben minden megvan, ami miatt a sorozatot imádni lehet, sőt, néhány kisebb újítással még tovább fűszerezi az eddigi receptet. Hiába azonban a minden eddiginél szórakoztatóbb összecsapások és az irdatlan mennyiségű kikacsintás, mi azért többet vártunk bő tíz év után: a gyengusz kreatív muníció és a visszafogott ambíciók miatt ez mindössze a korábbi élmények - kétség kívül ütősre sikeredett - újrázása lett. Az erős alapoknak hála ez még így is csúcsminőség, legközelebb azonban ennél már sokkal több fog kelleni…

***Devil May Cry 5 | Platform: PC, PS4 (tesztelt), Xbox One

Kiadó: Capcom | Fejlesztő: Capcom | Megjelenés: március 8.***