Az ötödik

A nintendós elég fura fazon a szeme se áll jól, ha nem lógna az aranylánc a nyakában meg a laptop a hóna alatt még szimpla csövesnek is nézhetnénk. Árukészlete is illik a kinézetéhez, többnyire, egy raklap gagyi, néha lehet csak kifogni egy egy gyöngyszemet, annak is csak a tokja tekinthető meg sokszor, mert a lemezeket hajlamos elkutyulni, és soha többet nem meglelni. Eszébe se jusson bárkinek úgy bemenni, hogy mit szeretne, a jó kérdés az hogy mi van, aztán kell vagy nem kell. Fogalmam sincs mi vitt rá, hogy tiszteletemet tegyem nála tegnap, szokás szerint végignéztem a kínálatot majd az esetleges tok nélkül maradt csodák felől érdeklődtem. Végül lehajoltam az alsó polcok szemügyrevételezése végett, kicsit arrébb megütötte a szemem valami ami nem igazán illett a hely hangulatához. Szép volt, tiszta és érintetlen, hatalmas és méltóságteljes, valami aminek gondolatával már játtszottam egy ideje, hirtelen úgy éreztem látnom kell ahogy életre kel. Meg is kértem hát emberünket, hogy mutassa meg, a látvány lenyűgöző volt. Egyedi menü rengeteg extra funkció, mediaplayer, emulátorhegyek, stb, megszerettem. Félelmetes, hogy gyakorlatilag teljesen új, nem hinném hogy sok ilyen van még. Az ára meg egyenesen komolytalan volt, bár a nagytesóval összevetve végülis logikus. Nem kellett sokat töprengenem, megmentettem az enyészettől. Így lett végül az előző generáció utolsó darabja gyüjteményem része. Már csak a Dead or Alive Ultimate miatt is megérte, bár eddig nincs is másom rá.