Nyolc pont???? Miért nem tizenegy inkább?
Fiatal kissrácként fradi-szurkoló voltam. Szegény megboldogult nagypapám "tanított" meg rá, mindig nekik szurkolt, amikor a meccseket közvetítették. Nem tudtam, miért jó ez nekem, meg mik az ellenfelek, de azt tudtam, hogy a zöld-fehér csapatnak kell szurkolni. Nagypapám sem hiszem, hogy tudta: ő még dédi-papámtól vette át ezt a szokást. Ő tudta, de nem mondta el senkinek.
Amikor gimnáziumba kerültem, gyakran előkerült a foci, és olyankor igyekeztem világossá tenni, hogy én bizony szeretem a fradit. Jöttek a hülye szurkolóikkal, és kénytelen voltam igazat adni nekik. Aztán rájöttem, hogy elég nagypapámnál úgy tenni, mintha érdekelne a foci és a fradi sorsa (nem érdekelt akkorra már.). Ő elhitte, nekem nem fájt. Ma már nem érdekel a fradi, nem érdekel a foci -egy tanulsága azonban volt mindennek.
Van egy jó barátom, Démon, ő cukkolt a maga idejében azzal, hogy milyen undorító már a Shenmue, meg mennyire nincs értelme. Meg egy másik haver is volt: ő az időjárást szidta, értelmetlennek, lassúnak nevezte a szerintem legjobb videójátékot a földkerekségen. Először nem értettem. Hát nem látja, amit én? Nem érzi a tökéletességet????. Aztán kezdtem kapisgálni. Nem vitatkoztam töbé velük, hanem amikor időm és kedvem engedte, elmerültem ebben a csodás játékban, és nem akartam másokkal megszerettetni azt. Akinek tetszett, ahhoz végül csak-csak eljutott.
Hosszú, hosszú évek teltek el. Ezer és ezeregy fórumot láttam, millió reviewt, previewt, "hozzáértő véleményt" elolvastam legalább három különböző nyelven, bármilyen játékhoz generálok háromféle kommentet (utáló, imádó, békítő), álmomból felkeltve alkotok végtelen bonyolultságú permutációt ezek keverékéből. Valamit azonban sosem értettem meg: ez pedig a "NEM TÍZ PONT??" szindróma.
Ennek a szindrómának több oka is van. Nézzük meg őket sorban.
1, ""Az enyém" mentalitás". Az emberek hajlamosak saját (akár elhibázott, akár szerintük teljesen jó) vásárlásaik, döntéseik forrását bálványozni, validálni. Ferike most vette meg a God of War psp-s változatát tizennégyezerért, három órával később már be is fejezte. Miután letörölte az oroszlánkönnyeket gépe kijelzőjéről, látja, hogy itt a teszt, ami csak 8 pontot adott rá. Hogyhogy csak nyolc pont? Hát ezt megérte megvenni, nem? Hát ez tökéletes játék, nem?
Ami a "miénk", azt védjük. Ami nem lehet a miénk, az "nem is kell igazából". Ugyan már, most hajtott el életem szerelme, hát évek óta rá vártam, de nem jött össze.... itt várnak a haverok a csomó sörrel, mégis mit mondjak, hogy hazamegyek sírni? "Hülye kurva volt, nem is érdemelt meg engem!!!" Az igazság persze nem ez.
- A "nekem tetszik, másnak is tetszenie kell" mentalitás. Ez az első pontnál egy veszélyesebb dolog, itt ugyanis egyszerűen arról van szó, hogy az ízlés fogalmával nem mindenki van úgy tisztában, ahogy arra szükség lenne. Hiába vagyok Ady-rajongó, ha valaki a haikuk nagy rajongója, és más verset nem képes még elolvasni sem: soha nem fogunk kiegyezni arról, hogy züllött kedvencem fontosabb volt, mint az egy költeményes japán szolga. Lehet, hogy nem is volt fontosabb - ez már egy másik kérdés. De sokan meg akarják győzni a másikat? Meg bizony. A nagy bölcsek többször is leírták már, hogy a legnagyobb erény, ha az ember képes a másik helyzetébe képzelni magát, a másik gondjait sajátjaként, más ízlését sajátjaként felfogni.
Erre tudok egy talán mindenki számára elfogadható példát hozni: a verekedős játékokét. Egy másik fórumon, valamikor régen, folyton azt láttam, hogy a Tekken fan szidja a Soul Caliburost, az SC fan szidja a DoA-st, a DoA-s meg szidja a Tekkenest: a Virtua-Fighter rajongó meg valahonnan egy dombtetőről dobálja mindegyikre a sarat. Vele mondjuk senki nem foglalkozott :) Hihetetlennek tűnt, hogy felnőtt emberek nem értik meg, hogy itt bizony egyszerű a dolog: mind a négy verekedős sorozat kiforrott, minőségi darab, saját rajongótáborral, saját fejlődési iránnyal, saját koncepcióval.
A Soul Calibur az összeköthető kombókra, a fegyverek közti különbségekre gyúrt rá, a Dead or Alive félelmetesen precíz időzítéseket igénylő counter/throw rendszert dolgozott ki, a Tekken a frémre időzített ellentámadásokra és a memorizált kombókra, a VF pedig a tökéletesen kibalanszírozott karakterekre és mozgásokra fektette a hangsúlyt. Win/Win/Win/WIn, mégis mindenki a másikat akarta meggyőzni....
- A legfontosabb: a tesztek NEM A RAJONGÓKNAK ÍRÓDNAK. Minden tiszteletem a rajongóké, akik látatlanban is előrendelik a játékokat (én is így tennék a Shenmue harmadik részével), de a tesztekhez semmi közük. A tesztelők játszottak a játékkal, a rajongók nem. A játéksorozatok folytatásai valamilyen szinten mindig fanservice-nek tekinthetők a rajongók számára: meglepő, hogy az MGS4 ugyanazzal próbál hódítani, mint az előző részei? Naná, hogy nem: a tesztelőnek azonban meg kell vizsgálnia a rész sorozatban betöltött szerepét, és a kívülállók számára betöltött szerepét egyaránt. Ha még mindig ugyanazokkal a problémákkal küszködik, mint elődei, miért kéne "automatikus tízest" dobni rá? Azt megteszik a rajongók, a tesztelő ne tegye. Vizsgálja meg, írja le a véleményét. A nyolc pont is vélemény? Nem vélemény, mert nyolc pont??? Kit érdekel a pontszám? A szöveg a lényeg.
...és még folytathatnám. Akit érdekel, érti, aki nem akarja érteni, azt nem fogja érdekelni. A pozitív tartalomkreálás a rajongók sajátja, és ÉN ezért szeretem őket. A folyamatos panaszkodást a nyolc pontok miatt viszont már nem értem: tizenöt évesen inkább hagytam az értetlen havert, akinek nyilvánvalóan más ízlése volt, és amikor egyedül maradtam, behelyeztem a gépbe a kedvencemet, és játszottam. Zavart, hogy ő nem szereti? Nem. Senkit se zavarjon. Magunknak játszunk - de a tesztelők nem maguknak tesztelnek.