Gondolom, mindenki fel tud hozni legalább egy olyan játékot, mely jelentős hatást gyakorolt karrierjére: lehetett ez a stuff mérföldkő, melybe a legtöbb időt fektettük, melynek minden apró részletét kiismertük, minden lehetőséget kipróbáltunk, mindennél jobban elmélyedtünk benne, és máig sem felejtettünk semmit, ami "imádatunk tárgyához" kapcsolódik. Persze ezek a játékok ritkaságszámba mennek, az oldalon nézelődve, másokkal beszélgetve nagyon is el tudom képzelni, hogy kinek melyik játék a JÁTÉK. Én gynegéd érzelmeket kötök a Grand Theft Auto sorozathoz, mely végigkísért egész eddigi ténykedésem során, és valószínűleg ezentúl sem lesz másképp. Néha felvillan az agyamban egy-egy helyszín, egy-egy hang, s rögtön tudom, hová tartozik. Ezek a játékok nem csak kikapcsolódást és szórakozást jelentenek, arra törekedik az ember, hogy mindent tudjon kedvencéről, mindent maximálisan elvégezzen, nem érdekli a befektetett idő és energia. Képes hajnalig játszani vele, és elégedett mosollyal dől be az ágyba táskás szemekkel és görcsös ujjakkal. Ez régen sem volt másképp, így szeretnék megemlékezni arról a játékról, mely elindított a gamerség rögös útján.
Ez pedig nem más, mint az Epic Games klasszikus játéka, a Jazz Jackrabbit. Manapság a 10-14 éves gyerekek az aktuális divatjátékoknak élnek (FIFA, NFS, CoD), és nem szentelnek figyelmet az igazi értékeknek. Egyre csak azt hallom, hogy mikor tervezi beszerezni a "nagy" tapasztalatokkal rendelkező játékos a legújabb videokártyát vagy a négymagos processzort. Tegnap éppen nyelvvizsgám volt, s az aktuális modul megírása előtt az aulában várakoztam. Hamarosan két gyerek érkezett, mindkettejüknek tipikus "PC-kocka" búrája volt (bocs), és nem is kellett sokat várnom. A két illető, ahelyett, hogy a vizsgára koncentráltak volna, mély értekezésbe kezdtek személyi számítógépük fejlesztéséről, és olyan címek hangzottak el, mint a Crysis, a CoD4, Gears of War. Szó se róla, ezek a játékok sem rosszak, kellemes órákat szerezhetnek nekünk, de lássuk be... divatjátékok. Tehát az a menő gamer, aki full grafikán tolja az aktuális kedvenceket, s nem az jelenti az igazi sikert számára, ha pl. összegyűjti az összes rejtett dolgot, vagy végigviszi a sztorit legnehezebb fokozaton, hanem ha a legnagyobb felbontás és részletesség mellett játszhat. Szomorú, hogy a játékostársadalom ebbe az irányba tolódik. A múltkor találkoztam egy ismerősömmel, aki szintén nem veti meg a videojátékokat, s bőszen ecsetelni kezdte, hogy mennyit pénzt is fektet be új gamer-PC-jébe. Erre mrgkérdeztem, hogy emlékszik-e a Jazz-re. "Az meg micsoda?" - hangzott a felelet. Azt hittem, elsírom magam. Nyilván én sem vagyok veterán, kb. 12 éve játszom, de azért azt megbocsáthatatlan bűnnek tartom, ha valaki nem ismeri a kis, zöld nyulat. Most persze lehet a fejemhez vágni, hogy én bizony nem játszottam egyetlen MGS résszel sem, vagy Zeldával, viszont a Jazz PC játék, ami annak idején jóval nagyobb számban volt jelen a háztartásokban, mint az egyes konzolok. A Nintendo-nak ott volt a Mario, a Sega-nak a Sonic, PC-re nem volt klasszikus platformer játék, így Cliffy B és társai elkészítették azt a játékot, mely gyerekkorom meghatározó darabja lett. Persze nem rossz leülni egy csili-vili játék mellé, mely interaktív környezettel, lehengerlő mesterséges intelligenciával lát el minket, de a régi ismerősök régi ismerősök maradnak. Érték, kuriózum. Itt jön képbe az az életérzés, amikor egy játék nem csupán egy játék számodra, hanem egy kedves ismerős, akivel délután elütöd az időd. És ha jól belegondolunk, kevés ilyen produktum létezik.
Azért szóljunk magáról a játékról is. Tehát a Jazz Jackrabbit a PC-s Mario vagy Sonic, kinek hogy tetszik. Sokan bugyuta klónnak nevezhetik, viszont ez nagy-nagy butaság. A játék a klasszikus 2D-s ügyességi, ugrálós játékok csoportjába tartozik, mely mára már halott műfajnak számít, régen viszont egyeduralkodó volt. Célünk végigmenni a pályákon, ellenségek hadán keresztül, csapdákat kikerülve, gyűjtögetnivalót összeszedve. És milyen szép is volt! Ami a leginkább megfogott, az a változatosság. E tekintetben a jelenlegi kedvenck szépen el is bújhatnak az "ósdi, ronda, ötlettelen" Jazz mögött. Rengeteg helyszín, mindegyikhez hangulatban tökéletesen illő ellenfelek, akadályok. A pályák felépítése zseniális, ennél jobban senki sem rakta volna össze az elemeket. Persze akkoriban könnyebb volt egy játékot elkészíteni, mint ma, de ha akkor ez előny volt, akkor a mai játékok mellett ott vannak a sokkal kiterjedtebb technikai lehetőségek. Bár ebbe a témába nem kívánok belemenni. Viszont minden egyes pályának megvolt a maga hangulata, az aláfestő zenével ezt pedig még tovább fokozták a készítők. Még történet is volt, ha sablonos is, de egy ilyen egyszerű játékhoz ez éppen elegendő. Kisgyerekként a játék teljesen magával ragadott, beszippantott, nem ersztett. Sokáig nem is voltam hajlandó más stuffhoz leülni, s mikor hosszú idő után végignéztem a záró képsort, hatalmas büszkeség töltött el. Ma már, tapasztaltabb játékosként csalódás lehet leülni a Jazz elé. Rémesen könnyű, még rémesebben rövid, s a bossfightok sem olyan nehezek, és hosszúak, mint akkoriban. Kicsit megrökönyödtem, mikor megláttam, hogy egy pálya időlimitje kb. 7-8 perc, régen ez bőven fél órának tűnt. Így a varász veszett valamit erejéből, de megmaradt, és jó belegondolni, hogy egy egyszerű, ma már semmibe vett játék micsoda örömet okozott egykoron nekem.
Necroman Mk2 
Bountyy 
p34c3 
axl 
liquid 
CHASE