Children 18:3

*: "Assuredly, I say to you, unless you are converted and become as little children, you will by no means enter the kingdom of heaven!" (Matthew 18:3)

*

Emlékeztek még a kilencvenes évekre? A pop punk őrület tetőzésére? Arra, hogy milyen is volt egy igazi tekerős, fogós dalokkal telepakolt punkrock album? Tudjátok! Olyan, amit hónapokig hallgatott az ember, amire a téren a korisok és deszkások pörögtek, és ami pont ráfért egy 90 perces kazetta egyik oldalára.

Túl régen volt már a kezeim között friss és igazán megragadó punkmuzsika. Ráadásul, ha véletlenül nem akadok rá a három testvér - Lee Marie, Seth és David Hostetter - lemezére, akkor valószínűleg most is várnám a „megváltót”. Az év eleji hajtásban sem Millencolinék, sem Goldfingerék nem voltak képesek azt a bizonyos mércét átvinni, így a nagy kavarodásban, a hajmetált sejtető albumborító láttán akadtam rá a Children 18:3 első nagylemezére.

Aztán az ismerkedés után le is tettem a hajam. Kimondhatjuk: ténylegesen a punkrock stílus Megváltója szállt közénk. Tegyük szívünkre a kezünket, nagyon ráfért már erre a műfajra egy elsöprő horderejű lemez. A magasztos kifejezés már csak azért is helytálló, mert a tesók nyíltan vállalják a kereszténységüket, de a lemezen egy-két elejtett utalás, hivatkozás kivételével nem erre helyezik a hangsúlyt.

A hangzás és a hangulat meghatározása nem egyszerű dolog. A korongon kiválóan vegyítették a poppunk, a rock and roll, és ska fő stíluselemeit. Hála az égnek, a stílusérzéket nem az amcsi gimnáziumi tornatermekből hozták a tesók, hanem inkább a rock igazi szülőszobájából - a garázsból. Kifejezetten egyedi ízt ad a zenéhez, hogy Lee Marie és David egymást kiegészítve énekelnek. David hozza a távolról sem nyálas punkrock dallamokat, Offspringes hajlításokat, „vóóó”-zós vokálokat, Lee Marie pedig sebészi pontossággal teszi oda a magas fekvésű, néhol hisztis hangját David mellé. Tökéletes a harmónia, egyikük sem tör a másik babérjaira. A technikailag is kimagasló énekük hordozza magában a banda esszenciáját, amely kivonat ráadásul a természetesség ritka bájával is finoman át van itatva. Hab a tortán, hogy a szövegek is vagányak, csattanósak. A basszus szigorúan adagolja a lendületet, a dob fifikásan feszes, és a gitárból is pont annyit hallani, amennyit kell.

Érdekes, hogy a jól ismert punkrock-kellék, a double-time dobtéma szinte teljesen száműzve van a lemezről. (Gondolj egy NOFX számra, tudni fogod, mire gondolok…) De csavar érkezik elég a vokál terén is, hiszen ezeket a refréneket, verzéket még tutira nem hallottuk máshol. (És valószínű jó darabig nem is fogjuk.)

A dalok és dallamok felépítése is csillagos ötöst érdemel, az ember csak fogja a fejét, hogy szuperproducerek nélkül hogyan lehet ennyire a helyén minden szólam. A korong szinte hallgattatja magát, a kedvenc tételek pedig napról napra változnak a hallgatónál. A változatosság révén valamelyik nóta tutira elkapja az adott hangulatunkat. Apropó, hangulat! Bár vannak komorabb témák, az egész lemez egy lórúgásnyi boldogságdózist injektál a vérkeringésünkbe. Tény, idétlenül néznek ki Hostetter-ék, de pont a zenei gegek és a könnyedség miatt nem szabad a külsejüket komolyan venni - ez is a cirkusz része.

Egy szó, mint száz, a Children 18:3 nagykiadós bemutatkozása számomra a 2008-as év egyik legjobb lemeze! Boldog kacsintás a tinédzserkorunkra, kötelező spirituális boldogságterápia, finom pofon a műfaj mára ellustult királyainak, és útmutatás, hogy az emo és post-HC által eltemetett klasszikus pop-punkrock messze nem halott, sőt FELTÁMADT!

(A kritika a tavaly májusi - XXXV./7. - Impulzusban jelent meg.)

www.myspace.com/children183