Szülő kontra szülő

Azt mondják, mindenki életében van egy sorsfordulat, egy időszak, amikor minden megváltozik. Na valami ilyesmi lehet nálam a 2009-es év utolsó negyede. Eddig az volt a bajom, sőt azt mondhatnám az egész családom baja, hogy olyan volt itt az élet mintha hibernálva lettünk volna. Komolyan, nem túlzás ha azt mondom, hogy valami lelassult anyagcserével rendelkező csigára emlékeztetett az élet folyamata. A családom mindig kicsit régimódi volt és az új dolgokat nem kedvelte - na persze ez csak részben igaz, lévén ez apai ágon volt igazán jellemző. Édesanyám az igazi modern nő, aki szereti az új dolgokat és ő volt az, aki mindig igyekezett újítani amennyire erejéből tellett. Na és ekkor jön a kontrázás, a vaskalapos jóapám, aki által valahogy mindig sikerült ennek a változásnak az útjába állni. Nem önszántából vagy épp rossz indulatból: ő egyszerűen úgy nőtt fel ahogy, és nem tudja elfogadni hogy a világ változik. Méghozzá roham tempóban. Mondjon bárki bármit, ez nem csak a technikára vonatkozik: ahogy a gépek ereje, úgy mi magunk is gyorsan változunk, s ezt el kell fogadni, aki a fejlődésben meg akar állni, s foggal körömmel küzd az ellen, az előbb utóbb magára marad. Szóval végül is eltelt 21 semmilyen év. Nagy szavak? Talán. De semmiképp sem hazug szavak: valóban csak csiga lassúsággal fejlődött családom. Mind pénzügyi, mind egyéb más téren. És sokszor éreztem magam emiatt rosszul, mert a fenébe is, én egy modern fiatal ember vagyok, aki szintén a változás korában született: számomra ez a stagnálás olyan érzés volt, mintha ketrecbe zártak volna. A változás viszont elkerülhetetlen, s ezt mind jól tudjuk. Ám hosszú idő kellett ehhez. Az kellett, hogy felnőjek, megerősödjek, és sok sok bajon essek keresztül, hogy megértsem mit is akarok, és hogyan működnek a dolgok az életben nagyjából. Ám egyértelműen az ember az élete elején még nem rendelkezik azzal mint a szülei: nekik már általában alapjuk van, náluk van az, ami által eddig mi is élet képesek voltunk, s ha ilyenkor a szülői réteg megpróbál visszatartani, akkor kitudja mi lesz a dolog vége...

Persze a legjobb az - s itt a legjobb szót tessék idézőjelbe rakni nagyon keményen - ha a két szülő közül az egyik megérti, hogy a helyzet tarthatatlan. Ha az egyik fél váltani akar, az ugyan gondot okoz, ám a változások se harc nélkül mentek végbe a történelem folyamán. Rendben kimondom: édesanyám megunta ezt az életormát, s a héten elhatározta hogy elválik apámtól. Szomorú? Talán. Én valahol nem sajnálom. Egy család szétszakadása mindig szomorú, de itt közel sem volt régóta család, inkább csak két veszekedő szülő és a harmadik, s mint olyan mindenki tudja hogy a leginkább szenvedő fél, a gyerek, aki én magam lennék. Persze már mindjárt huszonkettedik éves fejemmel nem estem kétségbe, már nem úgy láttam a helyzetet mint mondjuk egy gyerek. Nem azt láttam, hogy anyu és apu veszekednek és nem leszünk együtt többé. Azt láttam, hogy végre radikális változás megy folyamatban, amit - valljunk be - így is úgy is meg fogunk szenvedni, mégis talán ez a döntés fogja meghozni a várva várt változást. S mikor az ember ilyen krízishelyzetbe jut, derül ki, hogy angolosan szólva "What you are made of". Az egyik szülő, nevezetesen édesanyám bár fájlalja a döntését, de reménykedve tekint a jövőbe, úgy látja hogy talán jobb élete lehet mindenkinek. Én magam már magasról teszek arra mit tesznek, de ne tartsatok felelőtlennek vagy kegyetlennek, szimplán csak más dolgokkal kell foglalkoznom, mert ez az Ő ügyük egyedül. Apám viszont letargiában él, úgy gondolja, hozzáteszem eléggé bután, hogy vége az életének, hajléktalanná vált, ő a szerencsétlen és neki vége. Hát nem érdekes, hogy az ember mennyire képes önmagát ki csinálni a depresszió nevű fegyverrel? Rendben persze, belátom, 21 éves házasság hosszú idő, de kérdem én, melyikőtök ne akarná elhagyni párját abban a tudatban, hogy a másik fél már több mint 10 éve aláz titeket és szinte semmibe vesz, kapcsolatotok pedig fals mosolyokon és más oldalról meg csak veszekedésen kívül nagyon semmit se adott? A dolgot kicsit lesarkasítottam, mert mindkét szülőm hibás a mostani helyzet kialakulásáért, de már szerintem mindegy teljesen. A lényeg az, hogy egy radikális döntés meghozta valószínű azt, amire várok. Lehet innentől könnyebb, lehet nehezebb lesz az életem, de mindenképpen más.

S ez a tudat már önmagában elég ahhoz, hogy picit fellélegezzek, s az eddigieknél bátrabban nézzek fel a kék égre, s reméljem, hogy jobbá tehetem az életem.