Gamer pillanatok

Vannak dolgok, amikről nem beszél az ember. Ha nem hajnali fél ötkor írnám ezt a bejegyzést, annak apropójából, hogy valószínűleg elrontottam a gyomrom, és fogalmam nincs, hogy merre vezet tovább ez az éjszaka, akkor erről sem beszélnék, és nem születne meg a bejegyzés. Van azonban, ami néha kikívánkozik.

Játék közben az ember gondolkozik. Nagyon sok mindenről, az adott játéktól függően. Csütörtökön Hzx-el együtt toltuk a Heroes of Newearth bétáját, és az ott arcunkba csapódó tapasztalat minden volt, csak nem finom, lágy és nőies. Mondhatnám úgy is, hogy a Heroes of Newearth (DOTA örökségen alapuló - nos - DOTA játék) közössége türelmetlen, agresszív és iszonyatosan gyerekes játékosokból áll. Képzeljétek el a mai fiatalságot, szorozzátok a négyzetre a stílus miatt - és nagyjából képben lehettek, hogy mire gondolok. Ennek persze megvan valahol az oka: a játék ugyanis nagyon erősen épít a csapat-alapú összecsapásokra, a taktikára: ehhez mindenkire szükség van. Ha valaki elbénázza, a többieket is magával rántja.

Gondolkodjunk úgy, mintha egy képzelt kocsmai verekedésben lennénk. A feladat eljutni az ajtóig. A három, bunyóban abszolút nem jártas társunk bajba kerül. Mit csinálunk? Leüvöltjük a fejüket ott helyben, amiért nem a hátukat a falnak vetve araszoltak előréb, hanem bután belecsaptak a tömeg közé? Vagy beugrunk segíteni nekik? Naná, hogy az utóbbi, ha megfelelőek az erőviszonyok: azt azonban biztos nem csináljuk, hogy a bunyó alatt végig azt üvöltjük nekik, hogy takarodjanak az anyukájukba, és húzzanak el.

Nehéz lehet. Csapatjáték, és a vesztésre állók frusztrációjukat a saját csapattársaikon vezetik le. Kérdés, hogy elegen maradnak-e elég kitartóak, hogy ilyen ellenállás mellett is megtanulják a játékot, vagy a DOTA-játékosok örökre megmaradnak-e “maguknak”.

…. váltsunk. Ma nyomtuk az asszonnyal végre Ulduar 10-et. Raid a WoW-ban, ha valaki nem értené. Hülyén kezdődött, az első boss lenyomása után a zsíros varázstárgyak közül az egyiket én nyertem volna, ha a leader nem ignorálta volna hármunk dobását, és dobatott volna újat. “Így nem leszünk barátok” - mondtam, és nem értették a többiek, mit akadékoskodok. Szeretem, ha egy raid leader korrekt. Ha dobunk, dobunk: egyszer, fair módon, mindenkivel szemben. Nem így történt, aztán az egyik boss előtt eltűnt a leader. Disconnect, mondták páran, a haverja pedig odasúgta nekem, hogy lehet hogy azért lépett le, mert nem bír engem.

“Akkor rúgjon ki. Az akadékoskodó, demoralizáló játékosokat ki kell rúgni. Ez a vezető dolga.” reagáltam. “Igaz”, kaptam válaszul - a leader visszatért, a vezetést vissza is adtam neki. Ekkor a bűntudat csírája fogalmazódott meg bennem: vajon tényleg rontanám a hangulatot, amikor fair lootolást várok el a vezetőtől? Nem tudom. Ekkor jött a “Lunik” csodálatos, elképesztően hihetetlen zenéje. Úgy hívják, “Everybody knows”, és a refrénje nagyjából azt teszi, hogy mind ugyanazok vagyunk. Mind emberek vagyunk, és mindenki ugyanúgy kűzd a saját javaiért. Ekkor döbbentem rá, hogy két-három boss leölése után, miközben nekem innen már nem kell semmi, ha további vitákba mennék bele, csak a többi nyolc ember sorsát keseríteném meg, akiknek pedig még akad bőven hasznos jutalom Ulduar mélyéről - velem ellentétben. Úgyhogy befogtam a lepcses pofám, valami mélyről jövő nyugalom ragadt el, és onnantól kezdve minden felbukkanó vitában a békítő szerepét játszottam el. Nagyon jó érzés volt.

Az Ulduar raid félúton persze megakadt, a legnehezebb kihívások egyikénél a vezető kijelentette, hogy ő tudja, hogy ez nekünk nem fog sikerülni, úgyhogy két próbálkozás után megyünk is tovább - és így is lett. Keserű lett a többiek szájíze, és a végére már szerencsétlent szidalmazták, hol jogosan, hol nem annyira: viszont a leckét valahol megtanultam.

Szidjanak minket a DOTA-veteránok, amiért nem játszunk rendesen, érjen minket némi negatív érzés a lootoláskor a bossok megölése után, vagy kapjunk egy nem várt fejest az éppen aktuális FPS multi-játékában, soha, soha ne feledjük el: a másik oldalon, vagy épp a csapat többi részén is hétköznapi emberek játszanak. És mi egy cseppet sem vagyunk jobbak, többek, keményebbek náluk. Csak azt hisszük.

És a dal, amitől olyan nyugalmat kaptam valamiért, amit legutóljára a Shenmue főtémánál éreztem, itt van: halgassátok végig, és ne zavarjon, hogy a hölgy remekül is néz ki. Csak a hang a lényeg :)