Bayonetta rant!

Gyakran, amikor egy játékot letesztelek, véget ér a kapcsolat, vége ér a barátság, hogy bizarr módon fogalmazzak. Volt, hogy az éppen soros JRPG-be újra belekezdtem, csak azért, hogy "dobja az Acsit", de komolyabban csak a Lost Odyssey tudott rávenni az acsivadászatra - és még ott is amiatt nem lesz meg soha az áhított maximális pontszám, hogy újra végig kéne játszani, a kihagyott dobozokat megnyitva...eh. Szóval utóélet.... a Batman volt kivétel, erős kivétel, hiszen egy több hónapos pihenő után is visszanéztem a Challenge módba - de az eddigi legdurvább ilyen eset a mostani Bayonetta. Egész egyszerűen fantasztikusnak tartom azt, amit a Platinum Games összehozott. Én nem nyomom ki az 1000/1000-et egykönnyen (nem is lenne rá annyi időm, energiám), ellenben más célt tűztem ki magam elé: minden pályán normal / hard fokozatban Platinum / Pure Platinum.

Ez pedig, kérem szépen, egy igazi háromfokozatú, gyakran pályánként 2-5 órás folyamat, ami alatt még inkább megerősítette bennem azt az érzést a csapat, hogy minden egyes fejezet időtálló, kellően jellegzetes darab lesz. Hogyan néz ki a Pure Platinum értékelés megszerzése a gyakorlatban?

1. lépés: javítsd ki a Stone-t. Nálam Stone értékelés volt kb. minden második pályán, nemes egyszerűséggel amiatt, hogy a tesztelés igen intenzív és tömör napjaiban nem engedhettem meg magamnak elsőre, hogy finomítsak a pontszámokon, mivel fogalmam sem volt, hogy mikor lesz az egésznek vége. Stone-t egyébként akkor kapunk, ha continue-zunk. Tehát vagy meghalunk egy harc alatt, vagy 2+ itemet használunk (két item halálnak számít), vagy pedig elcsesztünk egy QTE-t. Amit ugyebár be kell tanulni. Na igen. Ez a lépés már majdnem minden fejezetnél megvan. Stone kijavítva.

2. lépés: keresd meg az elrejtett Verse-eket. A játék úgy lett kialakítva, hogy bizony ha csak "előre" megyünk, akkor nem ritkán lemaradunk olyan összecsapásokról, amelyekért néha oldalra, vagy valóban visszafelé kell menni - általában egy-egy aranyozott kapu ledöntése után valami megváltozik mögöttünk, és minden olyan eseménynél, ahol már egy ponton túl nem lehet visszamenni a pálya elejére, ott megjelenik a legtávolabbi ponton egy trigger, ami egy harcot idéz elő - utána vagy akkor pedig jöhet a belépés a játék Challenge Room-jába, az Alfheim-be. Egy-egy Alfheimmel (pláne, ha hardon akarjuk megcsinálni) lazán el lehet tölteni 1-2 órát is akár, főleg, ha a harmadik lépést is figyelmbe vesszük (másképp nem az igazi a dolog ;). Ne feledjük: újrajátszáskor bizony meg kell tanulni, hogy hol kell kicsit visszamenni, hogy a repetát, a plusz harcokat is lenyomjuk.

3. lépés: A Pure Platinum maga. Nos, Pure Platinumot akkor érünk el, ha: nem sérülünk, ha nagyon gyorsak vagyunk, és ha igyekszünk legalább az egyes hullámok alatt folyamatosan egy-egy kombóban maradni, akár úgy is, hogy lőfegyverekkel bombázzuk a távolabb lévőket. Lehet itt trükközni real-time-weapon-change-ekkel, instant teleportokkal, taunttal a kombóban maradáshoz (és a felidegelt ellenfelek nemcsak gyorsabban támadnak, több pontot is érnek!), vagy witch-timeban összegyűjtött ellenfelek aoe kivégzésével - a játék kvázi itt kezdődik.

Persze ez nem egy egyszerű folyamat. Főleg azért, mert minden harc, az ellenfelek típusai miatt, egy-egy külön koreográfiával bíró tánc. Nem alkalmazhatjuk az Egy Nyerő Technikát, folyton alkalmazkodni kell. És tényleg precízen, pontosan kell játszani, hiszen egy chapterben MINDEN Pure Platina kell hogy legyen, hogy a vége is az legyen. Sérülésmentesen, gyorsan, viszonylag jól kombózva.

A játékban 500 körüli GS-ben vagyok. Akadnak már platinum pályák, és van egy-két pure platinum is. Játékidő? 75 óra, aminek egy jelentős része kvázi AFK volt, amikor neteztem mellette. De akkor is. És az utolsó pálya, azzal a hihetetlenül ötletes endinggel olyan, amit akár minden nap lenyomnék. Hogy mikor éreztem ilyet utóljára? A Sonic Adventure 2-nél! :)

Ha egy kívánságom lehetne... de nincs. Bárcsak kedvesebbek lennének az emberek. Komolyan, néhányan tényleg úgy állnak hozzá ehhez a hobbihoz, hogy muszáj mindent vérkomolyan venni. Minden bejelentést, minden fejlesztő minden apró mozdulatát, minden hibáját, minden alkalmat, amikor a kedvenc kiadónk nem a mi célközönségünket szolgálja ki... komolyan, azt érzem, mint amikor a keserű, emberverésre váró focidrukkerek követelik a bírótól, hogy még ne fújja le, hogy miért állítja ki, hogy aztat miért cserélték - majd az edző jön, amazt miért vették be, azt miért cserélték le - a fecó meg miért szedett fel két kilót, a jani miért nem gyakorol csajozás helyett, satöbbi satöbbi. Könyörgöm, a mindent bekebelező emberi Egótól eddig igen szép távolságra éreztem a játékokat - úgy 2004-ig. Azóta.... gyötrelem, szánalom, rémálom. És hogy egy kicsit a fenti játékhoz is szóljak: komolyan, akkor lettem igazán pipa, amikor az emberek az asztalra csaptak itt is, máshol is a Sony/Sega féle telepítős patchben, ami egyébként a játékosok tapasztalatai által csodát tett a játékkal töltések szempontjából. Mert az volt az igazi, valós probléma, ami deal-breaker lehetett volna. De ne legyen, könyörgöm, megint csak a kifogásokat keressük, hogy ne élvezzünk valamit. Ha csak PS3-unk van, akkor lehet megvenni a Bayonettát, mert baromi jó játék. És ha tényleg elkésett a Sega azzal, hogy HÚSZ nappal (úristen, három majdnem hét - ennyit jobb helyeken böjtölve is kibírnak) a megjelenés után már kiadta a javítást, akkor nagyon nem akarok ebben a világban ezzel a hozzáállással többé "véleményt ütköztetni". Felejtsük el, hogy létezem, a Bayonettával meg évek múlva is nyugodtan lehet majd játszani, így egy ilyen javítás soha nem jöhet későn.

Bayonetta-rap! Remek cucc, nézzétek meg : ) Ez történik, ha a kreativitás és a tehetség is párosul egy játék szeretetével - tudom, hol élek én...