És a világegyetem tágul. Most legalábbis igen.

De ez ne tévesszen meg senkit, mert állítólag három lehetséges út áll egy univerzum előtt:

1: "örökké" tágul (tehát folytatja végtelenségig az ősrobbanáskor megkezdett tágulását), majd a legkisebb darabjai is szétszakadnak, és az egész szétsugárzik a semmibe. Kezeljük ezt a megállapítást fenntartásokkal

2: a tágulás és a tömegvonzás egyensúlya miatt örökké fennáll az a rend, ami "most" van - mondjuk azt az egyszerűség kedvéért, hogy ezt sem hisszük, mert nehogy már beálljon ez a kényes egyensúly.

3: tágul egy ideig, majd mikor már a tömegvonzás legyőzi a tágulásért felelős energiát, az egész folyamat átfordul, és akkor a gravitációs erő hatására újból összehúzódik egy ősmaggá az egész cucc.

Mondjuk ezt kéne elfogadni kiindulási alapnak, mert ez lesz mondandóm alappillére.

Nem is olyan rég (pár milliárd éve) univerzumunk az összehúzódási fázisát élte. A világegyetem nem tágult, hanem szűkült. A galaxisok nem távolodtak egymástól, hanam közeledtek, majd össze is ütközetek ( ezek az összeütközések persze nem járnak nagy csattanással, mert a galaxisokban általában sokkal de sokkal több az "üresség", mint az "anyag"), fekete lyukaik felzabálták egymást, majd a következő galaxist is, és így tovább. Végül az összes maszlag egy pontban zsugorodott össze. És mikor már az egész olyan apró volt és olyan forró, újra bekövetkezett egy ősrobbanás, és újra tágulni kezdett az egész.

Hát így van ez. Egyet tágulunk, egyet szűkülünk. Mi meg követjük a folyamatokat, mást nem is tehetnénk. Mert az idő helyes folyása nem mindig ez, ami most van. Az idő lehet fordított folyású is: a szűkülés állapotában a 'kárcórák visszafelé peregnének, a tojásstopperben lehet, felfelé szállna a homok.

Szal' ez a nagy büdös helyzet. Egyet élünk "előre", és egyet élünk "hátra". De mivel az egész egy úgymond zárt rendszer, újra és újra leéljük az életünket. Mégpedig ugyanúgy.

Ha mázlink van, ez az első "kör" (ebben reménykedni lehet, mert esélyünk az van rá, kb egy a végtelenhez), és akkor még formálható a későbbi sorsunk. Ha nincs, akkor ez már csak ismétlés, és mi klóneberek vagyunk egy klónvilágban. Mondjuk lehetnénk a 346572813775588494. Bezony, olyan ez a világegyetem, mint az emberi ütőér: pulzál.

Nincs külön menyország és pokol, ez az egy világunk van. Remélem figyeltél annakidején, mikor az első életedet élted, mikor az azt meghatározó sorsod aranylemezre került: mert a megélt életedet fogod átélni újra és újra és újra.

(most már tudod, miért érzed úgy néha: ezt már átéltem / ezt már láttam)