Sok gyermeknek és felnőttnek volt az a vágyálma az évek folyamán, hogy egyik vagy másik játék automatát, az otthonában birtokolhassa. Természetesen nekem is voltak ilyen álmaim, és nemcsak gyermekként, hanem bizony még felnőtt koromban is. Ez az álmom, ha nem is 100%-ban, de végre megvalósult. Ugyanis rátaláltam egy programra, ami a játéktermi játékokat emulátor formájában működtette a számítógépemen. Ennek a programnak a neve pedig a: Multiple Arcade Machine Emulator más néven a M.A.M.E emulátor volt.
No persze a program nem volt tökéletes - sőt még ma sem az - azonban
ez cseppet sem zavart, hiszen a játékterem beköltözött az otthonomba.
Ezáltal lehetőségem nyílt arra, hogy a régebbi, általam megkedvelt játékokkal
újra játszhassak. Sőt olyan játékokkal is megismerkedjek, amik kicsi
hazánkba nem jutottak el eddig valamiért. Vagy ami a legnagyobb vonzerő
volt, hogy végre nem kellett újra és újra pénzt dobálnom a gépekbe, ha
játszani akartam a kedvenc játékaimmal, ami talán mondanom sem kell, hogy nagy előny volt. Ezen kívül pedig, végre élvezhettem a játékok zenéit és
hangjait is teljes pompájukban. Ugyanis a legtöbb teremben, a sok gép és
ember miatt, túl nagy volt a zaj, ráadásul a legtöbb játéknak nem voltak bekapcsolva a hangjai sem. Jó néhány játéknál igencsak meglepődtem,
amikor végre, mindenfajta zavaró tényező nélkül, hallhattam és élvezhettem
őket.
A Metal Slug egy klasszikus 2D-s oldalra scrollozodó lövöldözős játék, ami 1996-ben jelent meg a Nazca gondozásában a Neo-Geo játéktermi, és
otthoni konzolára egyaránt. Maga a stílus, a 80-as évek közepén indult el
hódító útjára, és vált hihetetlenül népszerűvé, a Contra és az őt követő
játékok által. A 80-as évek második felében, és a 90-es évek elején,
százával készültek az ilyen stílusú játékok, mind a játéktermekbe, mind az
otthoni számítógépekre, ahol szintén számos játék vált örök érvényűvé,
mint például a legendás Turrican. Ezen játékok egyik legfőbb vonzereje a kétjátékos mód volt, ami hihetetlenül feldobta a játékok, amúgy sem
alacsony hangulatát. Magát a stílust, ma már idejét múltnak is tekinthetnénk, pedig korántsem az. A tényt pedig mi sem igazolja jobban, mint a tavaly
megjelent ”Metal Slug XX” X360-ra, és az idén eddig megjelentetett „Hard
Corps: Uprising” játékok. Mert érdekes módon, az ilyen stílusú játékok, még manapság is népszerűek, és ebből kifolyólag, van rájuk kereslet is.
A Metal Slug-hoz hasonló játékok felépítése, mindig is pofon egyszerű volt.
A feladat sosem állt másból, minthogy menni és lőni kellett mindenre, ami a képernyőn látszódót, illetve a menet közben megjelenő különféle bónuszok összeszedése volt. A pálya közi és végi ”boss” harcok, pedig természetes velejárói voltak, az ilyen stílusú játékoknak. A játék igazából véresen
komolytalan, sőt valójában egy paródia volt, ami elsősorban a II.
világháborús Német hadseregnek mutatott egy egészséges fityiszt. De
talán pont ezek a tényezők tették a játékot igazán híressé. Elvégre egy jó
ötlet, különösen, ha jól lett megvalósítva, sokszor elég volt a sikerre. Ami
jelen esetben a Metal Slug játékra is igaz, elvégre 15 éve, hogy megjelent
az első rész, és a sorozat mind a mai napig él és virul.
A Metal Slug játékokra mindig is volt egy jellemző sajátosság, egy igazi egyediség, amit sehol máshol nem lehetet látni, csak ezekben a játékokban. Példának okáért, a játék a nevét arról a kis lánctalpas - valójába egy tank - járműről kapta, amibe minden pályán be lehet szállni, hogy ezzel irtsuk
tovább az ellenfeleket. Ez a jármű egyébként rendkívül hasznos, és vicces eszköz is egyben. Lehet vele ugrani, sőt még lehajolni is a lövések elöl,
amihez hasonlót legfeljebb a régi rövid amcsi rajzfilmekben láttam. De itt
van a már fentebb megemlített, II. világháborús katonákra emlékeztető
ellenfelek is, akiknek hihetetlenül vicces halál animációik vannak, ráadásul minden fegyvertől másképpen halnak meg. De még az is rendkívül
élvezetes és vicces, ahogyan például riadót vernek, vagy a süllyedő hajót próbálják megmenteni, vagy vérszomjasan kitágult pupillákkal ránk vetik
magukat a késükkel. Ráadásul, ha elhalálozunk, akkor mutogatnak ránk, és
még röhögnek is rajtunk, sőt ha nem vesznek minket észre, akkor még
láthatjuk azt is, ahogyan egymással beszélgetnek és mutogatnak.
Ugyanakkor a játék egyediségéhez tartozik, a különféle felvehető fegyver arzenál is, ami igencsak változatos. Van itt minden, amit a szemünk
megkívánhat, lángszóró, shotgun, gépfegyver, rakétavető stb. Ezek
többségét, a menet közben kiszabadítható foglyoktól fogjuk kapni, akik
mintha csak a Chuck Norris Ütközetben eltűnt, vagy a Stallone Rambó 2
filmjéből léptek volna elő. Szépen ledobják a bónusz cuccot, majd
tisztelegnek egyet nekünk, és végül elrohannak.
A játéknak ugyanakkor megvan egy másik, igencsak élvezetes és
sajátságos hangulata, amiért érdemes vele, újra és újra leülni vele játszani.
A játékban a hátterek valami elképesztően szépen néznek ki, ráadásul hihetetlenül változatosak. Az első pálya például, úgy néz ki, mintha tényleg
a Rambo 2 film elevenedne meg előttünk, egyfajta side scroll formájában.
De a második pályán is az esti fények, csak úgy ontják magukból azt a
magával ragadó képi világot, amit érdemes mindig újra látni. A további
pályákon láthatunk majd havas téli tájakat, romos épületeket, gyönyörű harcmezőt, zöldellő erdőket, vidéki kisvárost és persze egy katonai bázist
is. A legutolsó pálya pedig egy igazi vizuális orgia lesz. Az embernek játék közben, folyton olyan érzése támad, mintha tényleg egy II. világháborús
film helyszínei elevenednének meg előtte, persze nem komoly, hanem
már-már a paródia határát súroló formában. De ez a fajta humor
kifejezetten jól áll a játéknak, sőt az előnyévé vált az évek folyamán.
A grafikán kívül természetesen nem csak a játék menete, hanem a
játszhatósága is kiváló. Ahogyan fentebb már említettem, ez egy 2D-s
oldalra scrollozodó lövöldözős játék, amit természetesen ketten együttvéve
a legélvezetesebb játszani. Elvégre nincs is jobb móka annál, ha egy
baráttal együtt lehet irtani, az ellenfelek egész garmadáját. Az ilyen baráti
játékok szerves velejárója szokott lenni, hogy a felvehető bónuszokat
szépen elorozzuk egymás elől. Természetesen, mint a legtöbb lövöldözős
játék, úgy ez is bődületesen nehéz volt, és még ketten együttvéve is,
sorba mentek egymás után a continue-k. A Boss harcok sokszor csak úgy
falták az életeinket, ami a M.A.M.E emulátornak köszönhetően ingyenes
volt. Ezek a Boss harcok tipikusan nagyon japánosak voltak, elvégre nem
csak a képernyő jelentős részét foglalták el, hanem minden porcikájukból,
a halált ontották magukból. A játék hangjai szintén megérnek egy misét,
mert nemcsak, hogy nagyon eltaláltak voltak, hanem hihetetlenül jól
illeszkedtek is a játék képi világához. A zenékről pedig szintén csak jó véleménnyel tudok beszélni, mert kifejezetten hangulatosra sikerültek, és remekül adják meg a játékhoz a kedvet. Nagyon kevés lövöldözős játék
zenéje fogott meg az elmúlt évek folyamán, de a Metal Slug játékon kívül,
talán ha 3-4 játékot tudnék felsorolni, amire még manapság is emlékszem.
A Metal Slug az egyik legélvezetesebb, és legviccesebb lövöldözős játék
volt, amit eddigi videojátékos életem során láttam. Sosem akarta többnek
mutatni magát, mint aminek szánták, csupán egy könnyed lövöldözős
játéknak, aminek egyetlen célja az volt, hogy minket, játékosokat elszórakoztasson. Ennek a célnak pedig, 15 év eltelte után is tökéletesen megfelel. Ezért én bárkinek tiszta szívből merem ajánlani, hogy tegyen vele
egy próbát, mert a játék két része is elérhető az Xbox Live-on, és talán
majd nektek is akkora örömöt fog okozni, mint ahogyan velem tette, 13 évvel ezelőtt, amikor először játszottam vele.
Maradok annak, aki vagyok, a játékosnak, aki szeret játszani.
Arcade Game's Forever