A PlayStation 2-es korai éveim, elég mozgalmasak voltak a játékok szempontjából. Szinte mindenevő voltam, és nagyon sok játékot kipróbáltam, amik között sok olyan játék is volt, ami hosszabb időre lekötött, de egy se volt közöttük olyan, amit összesen ötször vittem volna végig. Ilyen szempontból csak egyetlen játék tudott lekötni engemet, ez pedig nem volt más, mint a Final Fantasy X része, ami sokáig a PlayStation 2 egyik legjobb reklámjátéka volt, amivel rendszeresen demonstrálták, hogy mire is képes valójában a gép.
A Final Fantasy X megjelenését óriási várakozások előzték meg, hiszen
a PS1-re megjelent trilógia - VII, VIII, IX - hatalmas népszerűségnek, és
ez által, nagyon jó eladásoknak örvendet itthon és külföldön egyaránt. A
játék megjelenése előtt és is figyeltem a róla szóló híreket, elvégre a
korábban megjelent három rész, maradandó emlékeket hagyott bennem,
és alig vártam, hogy végre játszhassak a játékkal. Szerencsére, amikor megjelent a Final Fantasy VI játék PS1-re, bonuszként ott volt a X. rész
demoja is, amit legalább 50 alkalommal játszottam végig. De a játékra való várakozás a tavasz végére befejeződött, és végre a kezeim közé kaparinthattam a játékot, amit aztán fél évig le se tudtam tenni, mert
annyira magával ragadott a története.
A Final Fantasy X mivel már PlayStation 2-re jött ki, ezért rengeteg
újdonsággal rendelkezett, amit a korábbi részek még nem tudtak. Az első
fontos újdonság, hogy ebben a részben végre beszélnek a szereplők, és
nem csak a főszereplők, hanem mindenki, akinek van legalább egy
mondata a játékban, azaz nincs olyan karakter, akinek csak a szövegét olvashatod. Erre a tényre elég régóta vártak a rajongók, de a DVD lemez kapacitásának köszönhetően, végre ez is teljesült. Az angol szinkron
minősége nagyon jóra sikerült, szinte minden karakterhez megtalálták a legmegfelelőbb hangot. Amit mégis kiemelnék közülük, az Yuna és Auron szinkronja, mert ezek sikerültek talán a legjobban. A másik fontos újdonság
a grafikai megjelenítés, ami immáron végre 3D-s lett. Az új hardware-nek köszönhetően, óriási javulás történt az előző generációs részekhez
képest. Mind a karakterek, mind pedig a helyszínek elképesztően részlet gazdagok lettek. A városok annyira jól néznek ki, hogy elég lenne őket
most csak HD-ra felhúzni, és észre sem vennénk a különbséget a mai játékokhoz képest. A játék nemcsak megjelenésekor, hanem hosszú évekig
a legszebb játék volt a stílusán belül. Ami még fontos, hogy a már
megszokott helyszínek közötti közlekedés átalakult. Most már nem
szabadon közlekedhetünk, mint a korábbi részekben, hanem a két helyszín közötti úton kell végigmennünk. Viszont ez a rész is hozza azt a grafikai minőséget, amit a városokban látunk.
Mint minden Final Fantasy játék, úgy ez a rész sem létezhet a mágia nélkül.
A mágia használata a VIII. részel - erről írtam már korábban - ellentétben,
itt végre visszatér a már megszokott hagyományos jrpg mederbe. Itt is
vannak fehér, és fekete mágia használok, jelen esetben Yuna és Lulu,
akik a történet előrehaladtával képesek lesznek egymás képességeit is megtanulni. Persze ez nem csak lehetőség lesz, hanem kötelező is
valamennyi karakterrel, mert ahogy haladunk majd előre a történetben,
úgy lesz majd egyre nagyobb szükségünk ezekre, a képességekre. A varázslatokkal viszont nem lehet csak úgy vaktában lövöldözni, mert
mindegyik mágiának van egy ára, amit a mana pontokból von le a játék.
Minél erősebb egy varázslat annál több pontba kerül. Például egy sima
fire varázslat csak 4 mana pont, de az ultima már 90 pontba kerül. De nem
csak a varázslatok kerülnek mana pontokba, hanem a különféle
képességek használata is. Bár a karakterek képességeit, én csak
kényszerből használtam, hogy a csaták végén mindenki kapjon pontot.
A másik dolog, ami nélkül nem létezhet még Final Fantasy játék, a különféle mágikus védő lények, no és persze a Chocobo madár. A védő lényeket itt Aeon-nak hívják, és csak a Summoner lány Yuna képes őket használni.
Ezeket mindig a templomokban, egy egyszerű logikai feladat megoldása
után - a titkos Aeon kivételével - tudjuk magunkhoz venni. A használatuk
rém egyszerű lesz, és ami fontos, hogy ha előhívtuk őket, akkor ott is
maradnak, és részt vesznek a csatában, nem úgy, mint a VIII. részben,
ahol csak bejöttek támadtak egyet, és miután jól végezték dolgukat
elmentek, és idézhettük őket újra. A Chocobo madarak a játékban, csak
kevés helyen találhatóak meg, és a korábbi részekkel ellentétben, nem
vihetjük magunkkal bárhova. Itt két helyszín között közlekedhetünk vele
- ilyenkor nincsen random harc - és ha átértünk a másik helyre, akkor lepasszoljuk a parkolóba azt jó napot. Viszont a Chocoboval van egy mini
játék is, ami Tidus legendás fegyverének a megszerzéséhez szükséges.
Akárcsak a korábbi Final Fantasy részekben, úgy ebben a játékban is
teljesen másképpen történik a karakterek fejlődése, és a harcrendszert is alaposan megváltoztatták. A PS1-en már megszokott ”level” fejlődést
itt szépen el lehet felejteni, mert helyette, leginkább egy a társasjátékokra emlékeztető hatalmas táblán történik minden. A harcokért természetesen továbbra is kapod a pontokat, amit itt Ability Point-nak hívnak, de a
szintugrások helyett lépés lehetőségeket kapsz, azaz szépen lépkedned
kell a táblán. A tábla pedig szó szerint tele van különféle tulajdonságokkal
és varázslatokkal, amik már ismerősek lesznek a korábbi részekből.
Viszont nem elég csak rálépni ezekre a tulajdonságokra, hanem aktiválni
is kell őket. Ezeket az úgynevezett Sphere-kel lehet majd megtenni, amit
vagy a harcok végén kapsz, vagy pedig a pályákon szétszórt ládákból
tudod felvenni őket. A harcok menete akárcsak a korábbi részekben, egy körökre osztott rendszer szerint működik, amit itt most Conditional
Turnbased Battle-nek más néven, CTB-nek hívnak. Természetesen,
ahogyan már megszokhattuk a korábbi Final Fantasy játéktól, úgy itt is
sok dolgot megváltoztattak, és számos újdonsággal rukkoltak elő a
programozok. Egy-egy csata folyamán három karakterünk van egyszerre a képernyőn, de valójában az összes karakterünket tudjuk, sőt kell is
használni, ha fejleszteni akarjuk a karaktereinket. A csata folyamán, a
képernyő szélén fogjuk látni, hogy mikor és ki fog következni, ebből
kifolyólag pedig nagyon jól meg lehet tervezni, hogy egy-egy csatát
miképpen vívjuk meg, ami a "boss" harcoknál nagyon fontos lesz.
A játék története az egyik legkiemelkedőbb, az eddig megjelent Final
részekhez képest. Talán csak a VII. rész az, amit vele egyenrangúnak
tartok, de az sok minden másban - mellék szállak és lehetőségek - jóval
erősebb volt a mostani X. résznél. A játék története egy Spira nevű
világban játszódik, ahol a fejlett technológia mellett, a mágia is teljesen természetes, és magától értetődő. Eme világ lakóinak az egyik
legnépszerűbb kikapcsolódása a "Blitzball" nevű játék, aminek a
főhősünk Tidus is a mestere. Éppen egy meccs közepén van, amikor
valami megtámadja és elpusztítja a várost Zanarkard-ot. Mielőtt mindennek
vége lenne, megjelenik egy régi ismerőse, akit Auron-nak hívnak, és egy
örvény segítségével elküldi máshova. Egy ismeretlen helyen tér magához,
ahol hamarosan összefut más emberekkel - az Al Bhedekkel - akiknek
nem érti a nyelvét. Bár az egyikük tud beszélni vele, és elmondja neki,
hogy mindaz, amit ismerni vélt 1000 éve elpusztult. Innen egy örvény
ismét tovább repíti, ahol újfent olyan dolgokkal találkozik, amit egyáltalán
nem ért. Viszont szerencsére ezekkel, az emberekkel már tud beszélni,
és mindaz, amit megtud tőlük teljesen összezavarja. Hogyan lehetséges
az, hogy ő 1000 évet ugrott előre az időben, és hogy lehet az, hogy
mindenki ismeri azt az embert, aki idejuttatta. Eme kérdésekre választ
keresve a Summoner-t kísérő csapathoz csatlakozik, akik a blitzball
versenyre is ellátogatnak. A blitzball versenyen váratlanul megjelenik
Auron is, akit Tidus rögtön letámad a kérdéseivel, de választ a kérdéseire egyenlőre még nem kap. A story innentől kezd el kibontakozódni, és
számos olyan fordulatot venni, amit még sosem tapasztaltam egyetlen
játékban sem. Megismerhetjük majd a Yevon vallást és a papokat is, és
azt is megtudjuk majd, hogy kik is ők valójában, és mi a szerepük, ebben
az 1000 éves harcban Sin ellen. Emellett természetesen megismerhetjük
majd a történet főszereplőit is, akikről szintén számos dolog fog kiderülni,
mire a story végére érünk. Például ki fog derülni, hogy ki is Auron és Tidus valójában, hogy honnan jöttek, és mi a szerepük ebben a történetben.
Ezen kívül pedig választ fogunk kapni ennek az 1000 éves harcnak a
valódi hátterére is. Egy biztos a történeten végigmenve egyetlen percig
sem fogunk unatkozni.
A karakterekről szintén csak lelkendezni tudok, mert egytől egyig - még a
rossz fiúk is - mindenki egy igazi egyéniség. A három női szereplő jelleme
és tudása teljesen eltér egymástól. Yuna a játék női főhőse egy egyszerű csendes lány, aki bármire képes kisgyermek módjára rácsodálkozni, de ugyanakkor hatalmas szíve is van, és ő az egyetlen, aki képes az
használni Aeon-okat. Rikku egy Al Bhed lány, aki szereti nagyon
vagánynak mutatni magát, és állandóan van valami hozzáfűznivalója az eseményekhez. Viszont neki is megvannak a maga félelmei, amit mindig sikeresen legyőz, emellett pedig egy nagyon barátságos személyiség, aki
mindig kiáll a barátai mellett. Lulu egy igazi hidegvérű csendes nő, viszont
ha megszólal, akkor arra érdemes odafigyelni, ráadásul ő a fekete
varázslás mestere. Viszont a varázslatai ellenére, talán ő volt a
leggyengébb a főszereplők közül. A négy férfi szereplő jelleme szintén
sok mindenben eltér egymástól. Itt van például Wakka, aki egy hihetetlenül önérzetes ember, és emiatt van benne egy jó adag ellenszenv az Al
Bhedekkel szemben. De ezt az ellenszenvét képes félretenni, ha Yuna védelméről van szó. Emellett pedig egy igen kiváló blitzball játékos. Kimahri
maga a megtestesült néma kőszikla. A történet feléig meg se szólal, és az
egész történet során jó, ha van 10 mondata, ráadásul Yuna védelméről
egyetlen percig sem hajlandó lemondani, és bárhol, bárkivel hajlandó megküzdeni, hogy ezt bizonyítsa. Auron az, aki mindenkiről mindent tud,
viszont mindig csak annyit mond, amennyi éppen szükséges, ráadásul
mindenki ismeri ebben a világban. Ennek ellenére ő a legtitokzatosabb
személy az egész történetben. Fizikailag ő a legerősebb, és ezt a harcok folyamán mindig bizonyítja is. A legvégére Tidust hagytam. Ő a játék
főhőse, és egyben az egyik legérdekesebb karakter. A történet elején teli
van félelmekkel, de akárcsak Yuna, ő is képes bármire rácsodálkozni.
Viszont akárcsak Rikku ő is képes kiállni bárkiért, akit a barátjának tekint.
A történet végére pedig az ő hátterét fogjuk a legjobban megismerni, hogy
ki is ő valójában, és hogy mit is keres ebben a világban.
Amit még említésre méltónak tartok, azok az átvezető videók. A VIII.
résznél azt írtam, hogy simán elmehetett volna akár egy mozifilmként is.
Itt a X. résznél ez még inkább igaz, hiszen óriási minőségi javulások
történtek, a korábbi Final Fantasy részekhez képest, az új hardware-nek köszönhetően. A Squaresoft-ol már megszoktunk egy színvonalat ezen a
téren, de amit itt prezentáltak, az olyan szinten túlmutat a korábbi részek színvonalához képest, amit egyetlen fejlesztőtől sem tapasztaltam eddig.
Az intró ahol a blitzball meccs és Zanarkand pusztulása látható, még
manapság is simán megállná a helyét. De ugyanez elmondható, amikor
Yuna a vízen járva elküldi a holtak lelkeit a Farplane-be, vagy a blitzball versenyre való megérkezést Luca-ba. Ezen kívül pedig az is
szemkápráztató, amikor Yuna és Tidus a vízben állva csókolóznak. A játék
záró videója pedig egy igazi mestermű, és nem csak azért, mert ez az
eddigi legszomorúbb befejezésű Final Fantasy rész, hanem azért, mert itt látható, hogy nem csak a szerkesztésben, hanem a dramaturgiában is jeleskedtek.
A Final Fantasy X zenéi sikerültek talán a legjobban, a játékban. Sőt
nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy mind a mai napig, ennek a résznek a zenéjére emlékszik talán a legjobban mindenki. A legelejétől a legvégéig
olyan intenzíven hat az ember érzelmeire, amire az eddig játékos éveim
alatt, egy játéknál sem tapasztaltam. Már a legelején, mielőtt belekezdesz a játékba, felcsendül a ”To Zanarkand” szám, ami egy rendkívül szomorú, de ugyanakkor érzelmekben gazdag dallam. A youtubeon kicsit körbenézve
azt tapasztaltam, hogy ezt a számot nagyon sokan feltették, ahogyan
pianon játsszák. Kicsit utána olvasva pedig azt tapasztaltam, hogy sok ”művészpalánta” nem egyszer ezt a számot játszotta le, a szabad vizsgafeladataként. A játék folyamán, ahogy haladunk előre a történetben,
sora olyan érzelmekben gazdag számok csendülnek majd fel, amik
alapján nyugodtan kijelenthetem, hogy tényleg a X. rész volt a legjobb
minden Final Fantasy játék közül. A ”This is your story”, a
”Yuna's theme”, a ”Someday a dream will end”, de még a
”Revealed truth” is olyannyira jól sikerültek, hogy még azok a barátaim is elismerően szóltak róla, akik nem ismerték a játékot. A történet folyamán
számos templomba fogunk majd bemenni, ahol gyönyörű templomi éneket
fogunk hallani, hol csak egy ember hangját halljuk majd, hol pedig egy
egész kórusét. Bár minden templomban ugyanazt az éneket fogjuk hallani,
mégis olyan érzése támad az embernek, mintha mindig mást hallana. Ez
szintén nagyon magával ragadó volt, és sokszor tényleg olyan érzésem
támadt, miközben hallgattam, hogy nem a TV-m előtt ülök és játszom,
hanem valóban egy templomban vagyok.
A Final Fantasy X az egyik legkiválóbb jrpg játék volt, ami PlayStation 2-re megjelent. Bár tartalmilag volt nála jobb is az évek folyamán, de egyik
riválisának sem sikerült annyira szerethető karaktereket, és történetet
alkotnia, mint a Squaresoft-nak a Final Fantasy X-el. Talán nem véletlen,
hogy a Squaresoft a korábbi hozzáállását feladva, készített egy folytatást
- mindmáig csak ehhez a részhez - a X. részhez, amiben a kalandok
tovább folytatódnak. Tidus a játék elején arra kért, hogy hallgassam meg
a történetét. Én ezt örömmel megtettem, és mindvégig feszültem figyeltem.
A ráfordított figyelmem pedig nem volt hiábavaló, mert egy olyan
tartalomban gazdag történettel ismerkedtem meg, amit sosem fogok
elfelejteni.
Maradok annak, aki vagyok, a játékosnak, aki szeret játszani
Arcade Game's Forever