[Tegnap egész éjjel zörögtek a kutyák, nem hagytak aludni. Csak zajongtak és zajongtak, valamiért nem tudták befogni a szájukat. Talán egy csavar kilazulhatott az alsó állkapcsukban és ezért nem tudták rendesen bezárni. Pedig egész éjjel próbálkoztak vele. Így hát felkeltem, és írtam egy blogot a világ legnagyobb hülyéjéről] Hosszú, tömött sorban állnak a hülyék, feszülten várják, ki lesz közűlük a győztes, a világ legnagyobb hülyéje. Mind győzni akar, de csak egyikük nyerheti el a megtisztelő címet. A 175 centiméter alattiakat a szervezők automatikusan kitessékelik a sorból és hazazavarják őket. Amazok ezt sértődötten veszik tudomásul, létező vagy nem létező bajszuk alatt rövid mondatokat mormolva ("..aszittük súlyra megy.."). A sor egy arénába fut, hol a bejutott hülyék szétválnak. Mutatványaikkal kell, hogy elkápráztassák az ítélőket, kik vagy továbbengedik, vagy hazatessékelik őket.
Szomkivan őrnagy kilépett a barakkjából. Egy csapat szerencsés ürge - kiket a zsűri éppen most engedett tovább - szaladt el mellette. És Szomkivan ugyanazzal a kétszavas bölcselettel a fejében nézett utánuk, mint amit egykor régen egy szürke mágus mondott, lent, mélyen a föld alatt egy szakadék peremében kapaszkodva ("Fussatok. Bolondok").
Nem szerette a rohanást. A kimértséget és a megfontoltságot szerette. A nyugalmat.
Eszébe jutott a tegnap este, amikor hívták telefonon. Épphogy csak hazavitte a fiát az Egyéniségképzőből, és alig játszott vele pár partit a meglehetősen könnyen illeszthető dodzsvájpercsíkos dominókészlettel, máris csörgött az az átkozott telefon.
Egy csúnya ügyhöz hívták. Vérben úszó hulla, de semmi idegenkezűségre utaló jel. Mellette a gyilkos szerszám, egy szintén csurom vér körömcsipesz. Ki a franc akar öngyilkos lenni egy körömcsipesszel? Vele együtt a helyszínelők is értetlenül álltak az eset mögött.
Persze hallott már más furcsa dolgokról is, hihetetlen esetekről. Nem az ő ügyei voltak, de hallott róluk. Például mikor egy embert megölt egy lepke.
Elsőre ő is hihetetlennek tartotta. A szerencsétlen ipse szaladt az úton, mikor eltört a lába. Egy lepke törte el. Nekirepült a térdének. Később bebizonyosodott, hogy nem direkt "gyilkosságról" hanem véletlen balesetről volt szó. A lepke olyan szerencsétlenül kapta telibe a térdkalácsot, hogy az eltörött. Van ilyen. Nagyon kicsi az esélye, kb egy a billióhoz. Talán még nem is történt ilyen soha. Vagy ha igen, nem jegyezték fel az esetet.
De nem ez ölte meg az ipsét, ettől csak térdre rogyott. Viszont ekkor a röppályáját tévesztett lepke szárnya felhasította a torkát.
Erre sem nagyon volt még példa. Talán ennek az esélye még kisebb mint egy a billióhoz. És mégis megtörtént. Először valami fémdarabnak vagy borotvapengének vélték, mikor csipesszel kiszedték a húsból. Akkor látták csak meg, hogy ez "csak" egy lepke.
A legtöbb lepke összevissza verdes a szárnyaival, ártalmatlanul. Viszont ez a "gyilkos lepke" (igazából baleset volt) kókadt volt az előző ütközéstől, szárnyai befeszültek s halálos fegyverré váltak. A lepke szárnya ugyanis nagyon vékony, és mivel szinte nincsen vastagsága, ha a megfelelő szögben csapódik be, szinte bármit átvág. Akár a fémet is.
Erre a gondolatra Szomkivan megborzongott. Eszébe jutott a gyerekkora, mikor egy fűszál olyan csúnyán elvágta a kezét. Kib*szott veszélyes természet.
Kib*szott idióta ügyek. Még, hogy körömcsipesz.
Szomkivan elhaladt a zsüri előtt. Az ítészek éppen egy hülyével voltak elfoglalva, aki egy sarok mögött eszeveszettül rángatta a fejét. Állítólag meg akarja lendíteni a tekintetét, hogy belásson a sarok mögé. Jó nagy hülye lehetsz te is. Engedjétek tovább, ne kínozzátok már. Megérdemli.
Szomkivan beült a terepjárójába, és elindult felfelé a hegyre. Mindig csak balra tartott. Akárcsak egy egyre szűkülő csigalépcsőn, úgy jutott mind feljebb és feljebb. Balján libasorban álltak azok a szerencsések, kik szerencsésen mérettettek meg a megmérettetésen. Bár ő inkább szerencsétlen hülyéknek hívta őket.
Váratlanul elnevette magát. No nem azért, mert oka lett volna rá. Nem. Inkább a szilárd jelleme miatt. Ezért nem szerette sem a kabarét, sem a vígjátékokat. Elve szerint őt ne nevettesse senki. Jóhogynem majd mások mondják meg, mikor kell nevetni. "Majd én röhögök, ha van kedvem." - szokta mondani.
A hegytetőn a sokadik 360 fokos fordulat után állította le az autót, ott ahol az emberi sor is véget ért. A legfőbb döntnökök (a második vonal) is itt foglaltak helyet, nagy felelősséggel a vállukon. Hiszen csak egy győzhet.
Az elnök egy távol-keleti vonásokat magán hordozó, hatvanas éveiben járó, vastag vállapos katonaember volt. Aszakivan tábornok bólintott az őrnagy felé, mikor meglátta őt. Szomkivan visszabólintott, mely bólintás akár tisztelgésnek is beillett volna. Valamit látott a tábornok tekintetében, valami oda nem illőt, valami furcsán megnyugtatót.
A hátsó ajtó esete jutott eszébe. Egyszer egy deszantos ki akart ugrani ejtőernyővel egy repülőgépből, de a légcsavar bedarálta. Mikor észlelte a hibáját, csak annyit tudott mondani: "A p*csa..". Többet nem, mert már késő volt. Azóta a deszantosok fokozottan ügyelnek arra, hogy szigorúan csak a hátsó ajtóból ugorjanak, abból ami a szárny - és ezáltal a légcsavar - mögött van. Erre azóta minden gépen külön piros felirat figyelmezteti őket. Az első ajtó csak ki és beszállásra alkalmas. Vagyis volt alkalmas addig, míg valaki siettében bele nem szaladt a még forgó légcsavarba. Aztán az elülső ajtókat végleg lehegesztették. Mindenhol, minden repülőgépen.
A megvilágosodás tehát hirtelen jött, és ugyanolyan hirtelen tova is tűnt volna, ha Szomkivan utána nem nyúl. "Használd a hátsó ajtót!" - ezt látta a tábornok szemében. És ez most nagyon megnyugtatta.
"Mind hülyék vagyunk." - gondolta, és nemes egyszerűséggel odaállt a sor élére. "Hogy mekkorák, az csak a mellénk állított mércétől függ." - Egy egész fejjel magasodott ki a sorból.