2013. január 31. (chosen undead)

Közhely lett mára a Dark Souls kapcsán blogot írni én mégis élek vele. Leginkább azért, hogy világgá kiáltsam, "végigjátszottam!!!".

Nem kis erőfeszítés és üzemóra van benne, megannyi véráldozat és sírás, "vér, verejték és könnyek" (Churchill után szabadon) Utólag visszanézve az elmúlt hatvan órára míg az Undead Asylumból eljutottam odáig, hogy meggyújtva az utolsó bonfiret elkezd peregni a stáblista azt kell mondjam megérte a fáradozást.

Több okból is. Első és legfontosabb, mert ez a játék JÓ. Nem tökéletes viszont minden amit nyújtani tud, az élmény amivel megajándékoz ha kitartó vagy megéri a belefektetett órákat. Aztán itt van az a mítosz is ami körüllengi , hogy nehéz és aki a végére ér az micsoda egy "hárdkórgémer". Nem tudom ebből mennyi igaz de az biztos, hogy egész életemben egyetlen játék végigvitelére sem voltam annyira büszke mint erre.

Rendben, tartsatok elitista fasznak de így van. Félre téve a temérdek segítséget és infót amit a neten halásztam össze amikor azt hittem nincs tovább mégis csak én játszottam végig, senki sem ugrott be helyettem, hogy átvigye ezt vagy azt a részt. Mondhat bárki bármit ez a játék mocskos nehéz. De komolyan. Még soha életemben nem éreztem azt egyetlen egyszer sem, hogy egy videojátékot azért abbahagyjak mert nem boldogulok vele. Na itt az első két hétben többször is megesett. Nem azért mert szar az irányítása, vagy mert nem tudom merre kell menni, hanem egyszerűen bármit csináltam benne végül oda lyukadtam ki, hogy a "you died" felirat jelent meg a képernyőn én meg kilométereket caplathattam újra végig ellenfeleken keresztül míg összeszedtem a halálom helyszínén elvesztett lelkeimet. Mindjárt a második bossnál - Taurus demon - azt éreztem ennyi volt, megy ez a szar a vaterára. Aztán nekiugrottam még egyszer de akkor sem sikerült. Aztán megint és megint végül csak lenyomtam azt a dögöt. Pár órányi mászkálás és a Capra demonnál ugyanígy jártam. Lemezt gépből kivesz, dobozba vissza, szőnyegen a limited editiont kiterít, fotókat készít róla - aztán még sem tettem fel aukcióra. (komoly, máig ott vannak a képek a fényképezőmben)

Nem a játéknak adtam még egy esélyt, hanem magamnak.

Sikerült tovább menni, lépésről-lépésre haladva, minden infót megkeresve az adott helyszínről amit csak találtam.

Míg el nem felejtem külön köszönet illeti a gamer365 Dark Souls fórumának profi játékosait akik mindig segítségemre voltak ha valamit nem tudtam. és köszönet TinMan kollégának is akinek a végigjátszása nélkül máig nem jöttem volna rá néhány titokra.

Ja és persze köszönöm anyukámnak meg apukámnak, tesómnak .....

Szóval ott tartottam, hogy nagy nehezen de mégis .......

Aztán jöttek a helyszínek egymás után, Lordran világának minden szépségével és borzalmával egyetemben. Soha annyira hangulatos és nyomasztó légkört nem tapasztaltam játékos pályafutásom során mint itt. Soha annyira kicsinek és gyengének nem éreztem még magam mint amikor belebotlottam bármelyik bossba.

És soha nem volt még olyan epikus harcban részem mint amikor Ornstein és Smough ellen küzdöttem. Vagy a csata Sif-el, de folytathatnám a sort.

Azt hiszem az volt igazából a vízválasztó amikor sikerült átverekedni magam Sen's fortressen és eljutottam Anor Londoba. Itt éreztem először, hogy van reményem végigvinni. Utána is voltak rázós részek de szép lassan annyira belejöttem a játékba, hogy a halálozási rátám elkezdett lefelé kúszni. Sokszor sok helyen leírták már azt, hogy ez a játék megtanít játszani ha időt adsz neki. Ez nálam hatványozottan is igaz. Info alig van benne arról, hogy mit és hogyan kell csinálni de sok próbálkozás után belejössz és már nem csak nekirontasz az ellenfeleknek, hanem taktikusan harcolsz, backstabelsz, parryzel, elgurulsz, fedezékeket keresve gyógyítasz magadon aztán visszatámadsz addig míg az ellenfél szépen ki nem múlik te pedig bekebelezed a lelkét. (amit aztán szépen el is veszítesz ha a következő ellenfél jobb nálad)

Nehéz bármit is írni róla mert mindenki annyit olvasott róla, hogy nincs titok amit homály fedne. Viszont amikor első alkalommal mész egyre mélyebbre az óriás csontvázakkal teli barlangok és sírboltok mélyére ahol Nito az úr felülbírálsz mindent amit eddig a videojátékokról gondoltál. Sokszor éreztem azt, hogy az életemért küzdök, hogy ez nem is játék hanem magam vagyok egy szál karddal millió élőholttal szemben. Néha még éjszaka is azon járt az agyam, hogy ezt vagy azt a helyzetet, hogyan is lehetne könnyebben megoldani, vagy egyik-másik boss ellen milyen taktika lenne az ideális. Ez az amiért a világ egyik legjobb játéka a Dark Souls. Visszaadja a reményt, hogy igenis van létjogosultsága a tucat játékok korában az egyedinek, a különlegesnek, olyan kalandnak aminek a végére tényleg csak a "kiválasztott élőholt" juthat el.

Az aki megkongatja mindkét harangot........