Sly Raccoon - az enyveskezű mosómedve kalandjai

A negyedik résszel töltött órák során tudatosult bennem, hogy ideje lenne már megismernem a sorozatot előlről. Hazatérve neki is kezdtem és kisebb-nagyobb szünetekkel be is fejeztem az első részt, ami még sorozatszám és különösebb alcím nélkül hódított. A lényeges elemek azonban már itt is jelen voltak: cell-shaded grafika, antropomorf karakterek … mindaz, ami számomra olyan vonzó ebben a történetben.

Simán letagadhatná a játék, hogy 2002-es, no nem mintha az ilyesmit le kellene. A rajzfilmszerű grafika szépen öregszik, sőt, talán még szépül is, hogyha a mai kor rusnyaságai mellé teszem (tisztelet a kivételnek, mert van). Játékmenet terén talán még érdekesebb az összkép, hogy bár kihívás van, de nagyon modern és laza módon kezeli ezt életekre menő platformer dolgot a játék.

Na nem mintha örültem volna egy-egy „szemét, csaló” résznél, hogy nehezen összekuporgatott életeim fogytával egy Game Over-t kapok és visszazavar a kezdőképernyőre, csak úgy éreztem, hogyha amúgyis ilyen nyájasan bánik az életek és folytatási lehetőségek végtelenjével, akkor felesleges is lett volna ez a dolog. Nem így van?

Térjünk rá a játékra: egy jónevű mosómedve tolvajklán utolsó sarja, Sly, szörnyű összeesküvés áldozata lesz és családi örökségétől megfosztva árvaházba kerül, ahol két kis barátjával szövetkezve mégis a bűn rögös útjára lép, hogy ne okozzon csalódást régen porló őseinek. Tolvajkarrierjét hűséges csapatán kívül egy rendőr rókalány is figyelemmel kíséri célgömbön keresztül.

A történet fonalát ott vesszük fel, amikor Sly végre nyomokat talál a családját egykoron elragadó bűnszervezet után. Ezután sorra szisztematikusan végigjárja az azóta főnökökké kinőtt tehetséges gonosztevőket és visszalopja tőlük a családja által féltve őrzött Thievius Raccoonis kódex elragadott oldalait. Más kérdés, hogy ez vizuálisan úgy néz ki, hogy tompa tárggyal elagyalja őket, de kicsire nem adunk … ugye.

A játék egy békebeli platformjáték, ami a Sony „Marió-gyilkosnak” szánt PS2-es triójából az egyik (Jak és Ratchet mellett). Az irányítás nagyon egyszerű, nem cifrázza nagyon, ugyan később hergel minket a játék és ajánlgat különleges mozdulatok, de ezeket jobbára nem alkalmaztam és nem is kellettek a befejezéshez. Amikor nem ugrálunk és bugrálunk akkor frusztráló és kevésbé frusztráló minijátékokban kísértjük a szerencsénket, sajnos kötelezően.

De gondolom ezt a fajta szándékos frusztrálást nevezik a népek modernen változatosságnak. Akárhogyan is, a Sly Raccoon igazi ékkő a maga nemében és feltétlenül ajánlom azoknak, akiknek esetleg elkerülte a figyelmét. Kikapcsol, nem idegesít fel feleslegesen, szórakoztat, szép. Talán nem túl mély, de igazán nem lehet elvárni minden antropomorf történettől, hogy olyan legyen mint a Black Sad képregény.

Klasszikus volna? Egyértelműen. Hogyha egyszer végzek a sorozattal majd visszatérek „kimaxolni” minden pályát és újra értékelni az utódok fényében és különösen úgy, hogy a Sucker Punch fejlesztők továbbálltak a sorozattól. Addig pedig azt ajánlanám mindenkinek, hogy valamilyen formában (mert tudom már van több lehetőség is) ismerje meg a játékot és alkosson róla maga véleményt és döntse el, hogy klasszikus e. Ha csak minimálisan is érdekel a platformer műfaj (van erre magyar kifejezés?) akkor mindenképpen próbáld ki.