Csak a látszat számít, csak amit kifelé mutatsz, a többi nem érdekes. Csak az számít, mások mit hisznek rólad. Hogy milyen vagy valójában az nem számít, elsikkad, megszűnik lenni, feloldódik a kollektív semmiben. Nincs már többé egyén, csak a massza van, és benne a massza része, te. Túl sok az összefonódás, az egymásra hatás, lehetetlen egyéniségnek lenni, ez már nem az a világ ami régen volt. Senkik vannak már csak, a valakik rég meghaltak. Akik kiemelkednek ők is látszatok csupán, bábok, saját akaratuk alig van, semmivel sem több mint neked vagy nekem. Bábok, tehát feltételezhető, hogy valaki mozgatja őket, de nem. A massza mozgatja mindet, nem pedig nem létező egyéniségek. Ahogy te is, úgy én is a massza része vagyok. Próbálok helyezkedni, hol ide, hol oda, hol ki a szélre, hol középre. De középen vannak a legtöbben. Ott egymásba érünk, más testén kell keresztülhúznom magam, hogy odaérjek. De nem tudom, hol a közép, csak sejthetem. Ahol a legtöbben vannak. És ott látszom legkevésbé. El innen. Húzom magam kifelé onnan, keresztül a testeken, a massza körbefog, test szorosan a testhez. Nagyon szorosan. Mintha épp megszületnék. Újra és újra. Mondanám, hogy kifelé ritkább, hogy csökken a nyomás, de csak kicsit. A szélre érek, kezemet kinyújtom, az ismeretlenbe, lázadok, menekülni próbálok. Nyomom kifelé a burkot, mi összetartja a masszát, de nem enged, vagy csak nagyon kevéssé. Tágítom a teret, próbálom, próbálok más lenni, próbálok kitörni, de nehéz.
És akkor átszakad a burok. A kezem már a végtelenben van, a tér nélküli térben, a mindenségben. Tágítom a rést, hogy a fejem is átférjen. És amint átfér mély levegőt veszek, tisztát, érintetlent. Csak az enyém, senki másé.
És akkor megfogják a fejem. Két oldalról, tartják, ismeretlen, idegen kezek.
És megnyugszom. Elfogadom ahogy visszatolnak, bele a masszába, ahol még pont annyi hely van, hogy én elférek. De semmi több. A burokra folt kerül, hamar begyógyul tőle a seb.
Volt sokáig egy visszatérő gyerekkori álmom: a sík kiterítve, ami talán a tér és az idő. És ezt valakik egymásra hajtogatták, újra és újra. És én ott voltam benne, és egyre tömörebb és tömörebb lettem. Mikor már nem tudtak többet hajtani rajta és rajtam, úgy maradtunk. A tér, az idő, és én. Talán mások is voltak ott, erre már nem emlékszem. Nagyon gyerek voltam még. De a tömörséget néha azóta is érzem, persze mind ritkábban. Nem jó érzés tömörnek lenni. Nyomasztó, megterhelő.
Sok.