Fájlok a pendrájvon

Csak a látszat számít, csak amit kifelé mutatsz, a többi nem érdekes. Csak az számít, mások mit hisznek rólad. Hogy milyen vagy valójában az nem számít, elsikkad, megszűnik lenni, feloldódik a kollektív semmiben. Nincs már többé egyén, csak a massza van, és benne a massza része, te. Túl sok az összefonódás, az egymásra hatás, lehetetlen egyéniségnek lenni, ez már nem az a világ ami régen volt. Senkik vannak már csak, a valakik rég meghaltak. Akik kiemelkednek ők is látszatok csupán, bábok, saját akaratuk alig van, semmivel sem több mint neked vagy nekem. Bábok, tehát feltételezhető, hogy valaki mozgatja őket, de nem. A massza mozgatja mindet, nem pedig nem létező egyéniségek. Ahogy te is, úgy én is a massza része vagyok. Próbálok helyezkedni, hol ide, hol oda, hol ki a szélre, hol középre. De középen vannak a legtöbben. Ott egymásba érünk, más testén kell keresztülhúznom magam, hogy odaérjek. De nem tudom, hol a közép, csak sejthetem. Ahol a legtöbben vannak. És ott látszom legkevésbé. El innen. Húzom magam kifelé onnan, keresztül a testeken, a massza körbefog, test szorosan a testhez. Nagyon szorosan. Mintha épp megszületnék. Újra és újra. Mondanám, hogy kifelé ritkább, hogy csökken a nyomás, de csak kicsit. A szélre érek, kezemet kinyújtom, az ismeretlenbe, lázadok, menekülni próbálok. Nyomom kifelé a burkot, mi összetartja a masszát, de nem enged, vagy csak nagyon kevéssé. Tágítom a teret, próbálom, próbálok más lenni, próbálok kitörni, de nehéz.