Mátrix: FeltámadásokMozi

„Ennyi év után visszamenni oda, ahol elkezdődött. Vissza a Mátrixba.” – mondja nagy beleéléssel Jonathan Groff karaktere a Mátrix: Feltámadások előzetesében. Nem csak egy zseniális zárómondat volt ez az alapból is remekül megszerkesztett és összevágott kedvcsinálónak, hanem frappáns kiszólás is azon rajongók felé, akik a Wachowski-testvérek korszakalkotó trilógiáján nőttek fel, és akik szenvedélyesen szívták magukba a három film (főleg az első rész, a két folytatásról már kevesebb szó esik, nem is véletlenül) lenyűgöző világát, annak innen-onnan összelopkodott, de példátlan tehetséggel összecsomagolt elemeivel együtt. Az eredeti Mátrix egy egész generáció meghatározó kultuszfilmje volt, igazi forradalmi, paradigmaváltó alkotás, amely annyira tökéletesnek bizonyult, hogy szépen árnyékot is vetett rá a zseniális első részek örökös átka – azaz, hogy olyan magasra került az a bizonyos léc, hogy azt sem a második, sem a harmadik epizód nem tudta leverni, de még csak megközelíteni sem. Az első óta huszonkettő, a történetet lezáró harmadik felvonás óta pedig tizennyolc esztendő telt el, és ezalatt sok víz lefolyt a Dunán: az internet gyakorlatilag a világ összes lakója számára elérhetővé vált, a közösségi média térhódítása elképesztő méreteket öltött, amellyel együtt az a torz tendencia is megjelent, hogy az emberek egy látszatvalóságba menekülve élik az életüket, legtöbbször hamis képet kialakítva magukról a külső szemlélők számára, és ahelyett, hogy a valósággal, a jelenkor problémáival, illetve az egyre biztosabban bekövetkező katasztrófákkal foglalkoznának, inkább az okostelefonjaikba temetkeznek. Az a gépektől erősen függő disztópia, amelyet a boldog öntudatlanságban élő, a valóság kijózanító sivatagát folyton folyvást megtagadó biorobotok birkacsordája működtet, és amit annak idején, 1999-ben a Mátrix is bemutatott, ma, 2021-ben már nem csak egy sötét jóslat, hanem a kőkemény valóság, amely egyszerre határozza meg mindennapjainkat és egész életünket is. Ezt figyelembe véve nem is annyira ördögtől való gondolat egy új Mátrix-film elkészítése, sőt, végigtekintve a trilógia mondanivalóján, spirituális és vallási témáin (a halált minden esetben újjászületés követi, ahogy azt már megtanultuk a Wachowski-tesók által is előszeretettel felhasznált Bibliából), kifejezetten indokolt volt, hogy előbb-utóbb újraindítsák a rendszert.

Persze ahhoz, hogy a negyedik rész igazán működjön, mindenféleképpen valami ravasz ötlet kell, valami igazán nagy durranás, ami, ha a legelső részt nem is múlja felül (valljuk be, ez azért több mint lehetetlen), de egy olyan újszerű dologgal áll elő, ami egyrészt hű az eredeti koncepcióhoz, másrészt a jelenkor globális társadalmi problémáit felhasználva csavarja le a fejünket a helyéről valahogy úgy, ahogy azt Wachowskiék egyszer már megtették jó huszonkét évvel ezelőtt. A Feltámadások semmiképp sem eshet bele abba a hibába, hogy holmi bújtatott remake legyen (lásd Star Wars: Az ébredő Erő, Jurassic World vagy Terminátor: Sötét végzet), nem állhat be azon modernkori filmek sorába, amik újító szándékukkal próbálják megreformálni a nagymúltú frencsájzokat, de helyette tönkretesznek mindent, ami régen érték volt (pl. Az utolsó Jedik), arról meg szó sem lehet, hogy a Die Hard 5, a Disney Star Wars-trilógiája és az idei Mortal Kombat után a Feltámadások legyen a következő film, ami után az előző, a saját korukban sokat szidott epizódok már nem is tűnnek annyira borzalmasnak, sőt, az új részek minősége fényében még jelentősen fel is értékelődnek. Az új Mátrix első fél órája többé-kevésbé sikeresen ágyaz meg a már a trailerekben is beígért innovatív koncepciónak, hogy „Ez nem az a sztori, aminek hisszük”: gyakorlatilag másodpercenként követik egymást az öntudatos kikacsintások, a karakterek hosszú sorokon keresztül élcelődnek a szégyentelen, olcsó nosztalgián, a rideg, lelketlen üzletiességen, ami a nagyobb profit érdekében élből karóba húzza azt a kreativitást és alkotói szárnyalást, ami a legelső részt is naggyá tette (egy ponton konkrétan kimondják, hogy a Warner nyomást gyakorol a Mátrix-trilógia készítőire, hogy megcsinálják a folytatást), mindezt a modern blockbustereknél már tényleg kiirthatatlan alkatrészként funkcionáló idióta humorral (ki is zökkentenek a film sodrásából úton-útfélen), de ahogy mondtam, egy ideig még egészen ügyesen működtetik ezt a fura, agytekervényeket megtáncoltató narratívát – pontosan harminc percig, mert utána olyan, mintha soha nem is létezett volna.

A Feltámadások legnagyobb trükkje, hogy az elején tényleg elhiteti a nézőjével, hogy valami újjal, valami frissel és igazán egyedi, a negyedik falat ügyesen áttörő ötletekkel varázsolja elő a nyulat a kalapból. Nagyon önreflexív, nagyon odamondogatós, nagyon meta, nagyon okos akar lenni, és még ha ezek az elemek túl is vannak kicsit tolva (sokszor már az önparódiába süllyedve), az, hogy rövid időn belül az egészet kidobják az ablakon, egy csapásra elejét veszi annak, hogy értékelni lehessen az újító szándékot. Amennyire megpróbál a Feltámadások jobb, nagyobb, több vagy úgy egyáltalán más lenni, mint a fent említett folytatások, végül épp annyira húzza magára ezen alkotások legrosszabb tulajdonságait. Egyszer a trilógiából átemelt flashbackekkel vagy klasszikus jelenetek pontról pontra való lemásolásával facsarja az egyre keserűbb nosztalgia-narancsot (sőt, még tovább is fejleszti a nosztalgiafacsarást: nem csak, hogy újra leforgatták az első részt, de a filmen belül még meg is magyarázzák, hogy miért forgatták le újra az első részt), máskor úgy en bloc viccet csinálnak az egész trilógiából és annak teljes szellemiségéből, ami után az Újratöltve és a Forradalmak is Oscar-díjas mesterművekké lépnek elő. Lana Wachowski (Lilly ezúttal kimaradt a buliból) és írói érezhetően vért izzadtak, hogy megpróbálják kibekkelni valahogy az egyértelműt, azaz azt, hogy a Feltámadások sem más, mint egy bújtatott remake – ami egyébként (a la Skywalker kora) Neo áldozathozatalát is semmissé teszi (ugyan hosszan fejtegetik ezt a dolgot, de nem igazán sikerül átadni, hogy mitől is lett jobb az embereknek Neo halálát és a gépekkel megkötött békét követően).

„Sebaj, majd az akciójelenetek felhúzzák az összképet.” – gondolja a jámbor Mátrix-rajongó, hiszen a trilógia második-harmadig része hiába állt hadilábon a mondanivalóval és a mögöttes tartalommal, a látványos, jól megkomponált, akkoriban abszolút innovatívnak számító csörték azért javítottak valamit a végeredményen. A rossz hír az, hogy bár a Feltámadások helyenként tényleg dinamikus csihi-puhikkal operál, ezek már egyáltalán nem azon a szinten mozognak, mint az első rész mesterien felhasznált és továbbgondolt bullet time-ja, az Újratöltve mesteri autópályás üldözése, vagy a Forradalmak pokolian epikus zioni csatája – sőt, legtöbbször, a gyors vágásoknak és a követhetetlen csapkodásoknak hála erősen olcsóságszaga van (ennyit a közreműködők ígéretéről, hogy a filmben majd hihetetlen, eddig még soha nem látott bunyókkal fogunk találkozni). Vannak azért újítások a trilógiához képest (az új Mátrix modernebb, napfényesebb, boldogabb dizájnja, az emberiség mostani állapotát leképző „vágy és félelem” elmélete, a gépek megosztottsága, a gépekkel való harmonikus együttélés, valamint a való világban materializálódó Mátrix-programok), de ezek nem kapnak egy-kettőnél több gondolatot, és valahol az is vicces, vagy inkább szánalmas, hogy a szereplők folyamatosan gúnyolódnak a blockbusterek folytatásain és a nagynevű frencsájzokat kizsigerelő stúdiókon, miközben a Mátrix negyedik része pontosan az, ami lényegében az élcelődéseik tárgya. Egy lelketlen, már-már kínos paródiába áthajló, a klasszikus filmekre alapozó bátortalan, emiatt egyáltalán nem elengedhetetlen folytatás, ami így ebben a formában teljesen felesleges is.

A Feltámadások olyan, mint mikor valaki minden adandó alkalommal a gyorséttermeket fikázza, és kioktatja az embereket arról, hogy az milyen egészségtelen és halálos, aztán utána büszkén, emelt fővel sétál be a McDonald’s-ba, és kér magának egy dupla Big Macet nagy krumplival és kólával. A Wachowski-testvérek 1999-ben egy zseniális filmet alkottak a felébredésről – ezt most is meg lehetett volna csinálni, csak nem annak, aki maga is mélyen alszik.