Eastwood-retrospektív #13: Az amerikaiak igazsága a mexikóiak igazságtalansága.
Clint Eastwood a ’70-es évek elején igazi szupersztárrá vált. A szúrós szemű színészt az élvonalba katapultáló, hatalmas sikert aratott Piszkos Harry körül még nagyban folytak a botrányok (ugye a kritikusoknak és egyes polgárjogi aktivistáknak nemigen nyerte el a tetszését, hogy Clint a törvény semmibevételével lazán keresztüllőtt a mocskos bűnözőkön), amikor 1972-ben elkészült következő filmje, ami – dobpergés – egy western lett. A Joe Kidd viszont már nem ment akkorát, sem a szakmánál, sem a közönségnél, előbbi eléggé vegyesen fogadta, utóbbi pedig egyszerűen csak nem volt kíváncsi rá – jól lehet, legalább volt kit és mit hibáztatni azért, mert a pénzáraknál nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Harry Callahan ugyanis annyira belövöldözte magát a köztudatba, hogy a mozik még egy évvel később is tőle voltak hangosak, ez pedig (bár kissé gyenge lábakon áll ez a kifogás) elorozta a rivaldafényt a Joe Kiddtől, és elejét vette annak is, hogy akkora figyelmet kaphasson, amekkorát megérdemel – legalábbis a stúdió és a producerek szerint. Csakhogy a Joe Kidd fogadtatása és anyagi teljesítménye nagyjából egyenes arányban áll a film minőségével: pontosabban teljesen olyan érzést kelt, mintha a cselekmény több másik westernből ollózták volna össze, vagy legalábbis semmi olyat nem mutat, amit ne láttunk már volna legalább százszor a műfaj több évtizedes történelme alatt. Persze a ’70-es évekre a western fénykora már régen leáldozott, látszólag mindent kihoztak már belőle, amit csak lehetett – így csak a jól ismert parafrázisokat ismételgették, egy-két kivételtől eltekintve. Ennek következtében természetesen jóval kevesebbet is gyártottak belőlük, mint korábban, viszont azok általában jók is voltak – ezek közül nem egyben Eastwood volt a főszereplő. A Joe Kidd azonban nem tartozik a legjobb munkái közé, sőt, ami azt illeti, nemhogy a Dollár-trilógiának, de még azoknak a westerneknek sem ér a nyomába, amiket ő rendezett.
A történet valamikor az 1900-es évek elején játszódik: a földreformokért harcoló mexikói forradalmár, Luis Chama (John Saxon, a sokadik spanyolajkú szerepében) támadást indít egy isten háta mögötti kisváros bírósága ellen, és nem csak a bírót, de a helyi seriffet is nevetség tárgyává teszi. A börtönből kiszabadított két társával és egy fél hadsereget kitevő csapatával továbbáll, a hatóságok pedig hiába indítanak hajtóvadászatot utána, nem mennek vele sokra. Ekkor lép színre a gazdag és befolyásos földbirtokos, Frank Harlan (Robert Duvall, már A Keresztapa után) halálpontosan célzó bérenceivel, és Chama nyomába ered, ezért felfogadja maga mellé a nyomkeresésben már tapasztalt ex-fejvadászt, Joe Kiddet (természetesen Clint Eastwood), akinek a mexikói feldúlta farmját és ellopta a lovait. A kis csapat elindul a hegyekbe, ám a véres macska-egér játék hamarosan sokkal összetettebbé válik, és Joe-ban szép lassan felmerül a gondolat, hogy talán nem a földjüket visszakövetelő mexikóiak itt az igazi gonosztevők. A film tehát revizionista western, a jól ismert panelekkel: van egy, a célját tűzön-vízen át hajtó gonosztevő (Saxon ki is hozza a szerepből, amit csak lehet), egy konfliktus, amit nyakon öntenek az amerikai történelem sokat emlegetett eseményeivel (az angolok megérkezésével a mexikóiak örömmel ajánlották fel a területeiket, aztán amikor visszakövetelték, a gonosz fehér ember alkotta törvények miatt már kuss volt a nevük), egy, az ellenségnél sem különb, sőt inkább könyörtelenebb önbíráskodó brigád, és végül, de nem utolsó sorban egy cool főhős, aki körül mindezek az elemek összpontosulnak.
Eastwood persze kisujjból kirázza a nem túl komplex és nem is túl emlékezetes, ám annál jellegzetesebb szerepet: ha kell, akkor szemtelenkedő börtöntöltelékeket csap pofon egy fazékkal, egy mozdulattal ránt le a lépcsőn egy kötözködő gazembert, egy jobbegyenessel kifekteti a gyilkolási vágytól túlfűtött ellenfelét, és természetesen úgy osztja a halált a hatlövetűjével, ahogy a cukorkát szokás Halloweenkor. Még úgy is a toppon van, hogy karakterének motivációja kissé szegényesen van letisztázva, valamint kifejezetten furcsának hathat, hogy a finálé nagy csörtéje után (egy vonat áthajt az egész városon, majd a helyi kocsmában állapodik meg – ez egyébként Robert Daley-től származott, aki azzal tréfálkozott, hogy a film csúcspontján egy szerelvénynek kellene átrobognia a szalonon) még az önként börtönbe vonuló mexikói szabadságharcos nője is felül mögé a lóra, aztán kettesben vágtáznak bele a naplementébe úgy, hogy azelőtt semmilyen gyengéd kapcsolatot nem tápláltak egymás iránt. Clintnek mondjuk elhisszük, hogy egy csibészes félmosoly megvillantásával is képes lenyűgözni bárkit. Apropó Eastwood: él vele kapcsolatban egy gyakori tévhit, hogy allergiás a lovakra. Ez pont a Joe Kidd-el terjedt el, ugyanis Clint a forgatáson nem érezte valami jól magát, hörgőgyulladásra utaló tünetektől szenvedett, és emiatt gyakran volt pánikrohama is, amit a média a maga szájíze szerint formált át – egy, még ma is sokak által igaznak vélt hazugsággá.
Noha a filmmel kapcsolatos egyik ritka érdekesség valójában kamu, a történetét viszont tényleg valós események inspirálták. Az eredetileg The Sinola Courthouse Raid címen futó forgatókönyv nagyban merített Reies Tijerina, Robert F. Kennedy lelkes támogatójának tettéből, aki 1967 júniusában megrohamozta az új-mexikói Tierra Amarilla városának bírósági épületét, követelve, hogy adják vissza a mexikóiaknak az ősi földjeiket. Az eset annak idején elég nagy visszhangot kapott, és bár a filmben Louis Chama szándékai tulajdonképpen jogosak, a film ügyetlenül kommunikálja az egészet. A forgatókönyvet író Elmore Leonard (a dörzsölt krimiregényei komplett generációkra – köztük Quentin Tarantinóra – voltak hatással) nem volt épp a legjobb formában, és a filmet rendező John Sturges (A hét mesterlövész, A nagy szökés) is túl volt már a zenitjén, így a végeredmény voltaképp egy érdemi történet nélküli, lassú tempójú western lett, amely a fő konfliktussal, illetve annak okaival nem igazán tud mit kezdeni. Mondjuk, ami utóbbit illeti, elég csak megnézni a bemutató dátumát. 1972-ben Hollywood még teljesen más szabályrendszer szerint működött, így szóba sem jöhetett, hogy egy kisebbségi karakternek (akit egyébként is rosszfiúnak festenek le) adjanak igazat, és a Joe Kidd is elkerülte, hogy Chama malmára hajtsa a vizet, még úgy is, hogy a fináléban a forradalmárok már összefognak a címszereplővel, és együtt ritkítják a kegyetlen mészárosokként tevékenykedő Harlanékat. Persze a rossz szokás szerint elnyeri méltó büntetését, és ennek fényében Chama sem kerülheti el a fehér ember ítéletet hozó kalapácsát – a börtöncella mögött kell megfizetnie tetteiért (ami még mindig humánusabb, mintha őt is telepumpálták volna ólommal).
Gondoljunk csak bele, hogy manapság hogyan nézni ki egy ilyen sztori. Az elnyomott, ősei földjét elveszítő mexikói forradalmár lenne a főhős (egy patyolattiszta, nemes és jólelkű pozitív karakter), a területeket kegyetlenül és önző módon kisajátító fehér ember pedig maga a patás ördög, aki meg is kapná a magáét a szabadságharcosoktól – ebben a kontextusban még egy Eastwood-kaliberű figura is csak érdekes mellékszereplő lehetne, már ha egyáltalán a jelenkori hollywoodi szélsőségek megengednék egy ilyen karakter szerepeltetését. A mai és az egykori szélsőségekhez képest a Joe Kidd még egészen ügyesen mutatja be a két oldalt, azonban ahhoz mégsem elég merész, hogy hatásos üzenetet fogalmazzon meg a benne látható problémáról. És így maga a film sem lesz más, mint egy mérsékelten érdekes, átlagos lábjegyzet Eastwood több mint félévszázados pályafutásában, amelyben találhatunk ennél sokkal, de sokkal jobb darabokat is – amik így jogosan veszik el a rivaldafényt a Joe Kiddtől. Csakúgy, mint a premierje idején.