Wild Hearts S - a Switch 2 változatTeszt

2023-ban a Koei Tecmo is bejelentkezett egy saját kihívóval. Az Omega Force által fejlesztett Wild Hearts pozitív kritikákat kapott – nálunk Jigoku írt róla-, mégis valahogy elsikkadt a tömegben és nem vált a műfaj új kedvencévé. Most azonban, hogy megérkezett a Switch 2, így ennek apropóján a kiadó új esélyt látott a játékban, és útjára indította a Wild Hearts S-t. A történet középpontjában egy vándorvadász áll, aki Azuma földjére érkezik. Munkát és új értelmet keresve, miután otthon már nem volt szükség a képességeire. Az "új munka" pedig nem más, mint óriási, a természet erőiből született bestiák, azaz Kemono-k levadászása, akik veszélyt jelentenek a falvakra és az ökoszisztémára egyaránt. A nyitányban Deathstalker (jeges farkas szörnyeteg) pillanatok alatt földbe döngöl minket, majd egy titokzatos idegentől megkapjuk a Karakuri erejét. Ez egy spirituális energia, mellyel építményeket hozhatunk létre csata közben. Ezzel a tudással felfegyverkezve indulunk Minato városába, hogy a helyiek mellé álljunk a szörnyek elleni harcban.

A játékmenet ismerős lehet bárkinek, aki valaha is órákat töltött el egy vadászmezőn. A Monster Hunter-ből jól ismert körforgásra épül a gameplay hurok, azaz vadászat, loot, fejlesztés, majd még nagyobb vadászat követi egymást. A négy évszak ihlette pályákon több mint húsz teljes értékű Kemono vár ránk, mindegyik saját stílussal, támadásokkal és trükkökkel. Az első összecsapások elég kemények, mivel ezek a szörnyek nem kegyelmeznek. De ahogy tanuljuk a mozgásukat, kiismerjük a ritmusukat, úgy válunk mi is egyre jobbá. A sikeres vadászat után egyedi alapanyagokat kapunk, amelyekkel új fegyvereket és páncélokat készíthetünk, vagy meglévő felszerelésünket turbózhatjuk fel. Ahogy haladunk előre a történetben, a statnövekedés kézzel fogható. Egyre hatékonyabban kerülünk ki támadásokat, és pontosabban csapunk vissza. A loot rendszer véletlenszerűsége pedig megteremti a klasszikus „még egy utolsót” érzést.

Ami igazán megkülönbözteti a Wild Hearts-ot más vadászós játékoktól, az a Karakuri rendszer. Ez az ötletes mechanika lehetővé teszi, hogy különböző szerkezeteket hozzunk létre a csatatéren, így dobozokat, rugókat, gyógyító mezőket. Egy közelgő rohamra gyorsan falat építhetünk, ami nemcsak megállítja az ellent, de még el is kábítja. Vagy ha fogytán az életerőnk, egy gyógyító felhő is sokat segíthet. Ez a rendszer színt visz a harcokba, mert végre nem csak arról szól minden, hogy perceken át püföljük a szörnyet, míg az végre összerogy.

A fegyverarzenál szintén sokszínű! A megszokott kard és íj mellett olyan különleges darabokat is kapunk, mint a Wagasa, egy pengeélű ernyő, amellyel akár védeni is lehet az ellenfél támadásait. Minden fegyvernek saját ritmusa és „nyelve” van, amit megtanulni legalább annyira élmény, mint használni, különösen, ha Karakuri-val kombináljuk. A „S” betű a címben sokakban reményt kelthet, hátha bővítés, új tartalom, G rank-szintű kihívások jönnek. Sajnos nem így van, mivel az újrakiadás inkább egy finomhangolt verzió. A Kemonók viselkedésén és néhány fegyver egyensúlyán csiszoltak – érezhetően letisztultabb lett az élmény. Az olyan korábban problémás ellenfelek, mint a Kingtusk vagy a Lavaback, most könnyebben leverhetők, bár azért így is le tudnak izzasztani. A legnagyobb újdonság, hogy immár négyfős online kooperációra is van lehetőség, szemben az eredeti három fős limitációval. A teszt során meglepően gyorsan találtam partnereket, igaz, a CrossPlay hiánya miatt főleg japán játékosokkal hozott össze a rendszer. A lokális többjátékos módot sajnos nem tudtam kipróbálni.

Az eredeti változat csak jelenlegi konzolokra és PC-re jelent meg, és eléggé megizzasztotta őket. (Steam Deck-en legendásan rosszul fut például. – mcmacko) Kíváncsian vártam, mire lesz képes a Nintendo új gépe ebben a hardverigényes játékban. Technikai oldalról nézve a Switch 2-es verzió sajnos hagy némi kívánnivalót maga után. Bár a cél a stabil 60 fps volt, azonban dokkolt módban 4K megjelenítés mellett a képkockaszám harc közben gyakran beesik 40 környékére. Érdekesség, hogy ha a konzol rendszerében manuálisan 1080p-re állítjuk a felbontást, az nagyjából 5-10 fps pluszt jelent – viszont 720p-nél is pont ennyit veszítünk. Minden jel arra utal, hogy egy optimalizálási hibáról van szó, amit remélhetőleg később orvosolnak. Kézi módban valamivel jobb a helyzet. A VRR-támogatásnak hála a változó teljesítmény kevésbé zavaró, és az összhatás is simább. Véleményem szerint a Switch 2 játékosai végül jobban jártak, mint a Series S tulajok. Utóbbin a játék 30 FPS-re van korlátozva, ráadásul még így is darabosnak érződik ott a mozgás.

A grafika kapcsán is kompromisszumokat kellett kötni. Mivel a játék nem támogatja a DLSS-t, a kép enyhén elmosott, a textúrák laposabbak, az összkép pedig jóval nyersebb, mint amit az eredeti megjelenéskor láthattunk. A tereptárgyak és textúrák gyakran késleltetve töltődnek be, sőt, előfordult, hogy a magasabb felbontású textúrák egyszerűen eltűntek a távolban. Összehasonlításként letöltöttem a PS5-ös verziót is. Ott a 60 FPS mód már jóval kiforrottabb, a VRR-támogatással együtt szinte hibátlan az élmény. A látványvilág is jóval gazdagabb: részletesebb effektek, sűrűbb növényzet és tereptárgyak, szebb vízfelületek várnak rkánk – az egész világ látványosabb, élettel telibb. Bár ott is akad némi „pop-in”, de messze nem olyan zavaró, mint a Switch 2 verzió esetében. Nem arról van szó, hogy csúnya lenne a Nintendo változata, de egy PS5-ös, de még egy Series S-es próbakör után már érezni, hogy hol vágtak vissza.