Voodoo DetectiveTeszt

A helyszín egy képzelebeli karib-tengeri sziget, az időpont valamikor a múlt század első fele, de ennek nincs sok jelentősége, mert itt-ott azért kicsit sok a főleg tárgyakban megjelenő anakronizmus, szóval legyen elég annyi, hogy "régen". A szigetre frissen érkezett magánnyomozó irodáját egy riadt, fiatal nő keresi fel azzal, hogy elveszítette az emlékeit, amit pedig férje próbál felépíteni neki, azt nem érzi sajátjának. A voodoo detektív (aki egyébként utál nagyjából mindenkit, aki nem őslakos) nyomozásba kezd, az elvesztett emlékezet mögött pedig előbb többéves családi drámát, később pedig óriási összeesküvést talál. Kezdetben az egész történetnek az égvilágon semmi voodoos vonatkozása sincs, a történet hátterében kimondottan földi gyarlóságok sejlenek fel. A motivációk között felbukkan a pénz- és hatalomvágy, valamint a szerelem és a bosszú is, az első néhány órában kimondottan ügyesen bontakozik ki a noiros hatásokat mutató intrikus sztori (fura is a kontraszt a tomboló nyári napsütés és a sötétebb hangvételű történetvezetés között).

A humor végig jelen van, de nem a megszokott formában. A főszereplő nem mond semmiről vicces mondatokat, a párbeszédeknek nem része a komolytalankodás, valahogy mégis áthatja az egészet a detektív megkeseredett humora, ami az elején számomra kicsit zavaró volt, de idővel teljesen indokolttá válik. Ebben monduk nagy segítség volt a pazar szinkronszínészi munka is, szinte az összes szereplő többet tett bele, mint amit egy független kalandjátéktól vártunk volna, VD egyenesen elsőrangú. Érdekes egyébként ilyet látni, annyira ritka: a kézzel rajzolt helyszínek és úgy általában a vizuális világ nagyjából a kötelezően elvárhatót hozza, eközben az audio hasít. Nemcsak a szinkronszínészek, hanem a zene is telitalálat, aztán ha utánanéz az ember, akkor már ért mindent: a kiváló jazzes hangzásért az a Peter McConnell felelt, aki a kalandjátékok világában 1991 óta talán az egyik legnagyobb élő legenda, érdemes utánanézni az életművének. Hát, még mindig ért hozzá, az biztos! És nagy szerepet játszik abban, hogy a játékos természetesnek vegye azt, ahogy a játék felénél szinte pillanatok alatt a misztikum kerül előtérbe, és értelmet nyer a címben is szereplő voodoo.

Könnyű lenne azt mondani a Voodoo Detective-ről, hogy egy klasszikus kalandjáték modern köntösben, és ez sok szempontból igaz is: hasonló élményt kapunk, mint huszonöt-harminc éve, csak felhasználóbarátabb tárgyhasználattal, kezelőfelülettel és körítéssel. Amellett ugyanakkor nem mehetünk el szó nélkül, hogy alapvetően nagyon-nagyon könnyű kalandjátékról van szó, köszönhetően annak, hogy a képernyők nincsenek telepakolva interaktív pontokkal (viszont nincs is gomb arra, hogy ezeket egyszerre fel tudjuk fedni, itt bizony vadászni kell a pixelt). A szereplők és a használható tárgyak száma is kevés, az igazán fontos kombinációkkal kapcsolatban ráadásul egy főzetes könyvecske még segítséget is nyújt - hamarabb megtudjuk, hogy két óra múlva mit fogunk összemixelni, mintsem megszereznénk az első összetevőjét. Szigorú értelemben vett feladványokból kimondottan kevés van, és nagyjából mindenhol egyértelmű, hogy mit mivel lehet kombinálni. Ez persze nem baj, nagyjából öt órát így is el fogunk tölteni vele nagyobb elakadások nélkül, viszont aki a régi idők nehézségére számít, az csalódni fog. Persze fogjuk fel úgy, hogy a Voodoo Detective ilyen szempontból is modern játék.

A Voodoo Detective-ben valóban benne van szinte minden, amire a zsáner több évtizede hűséges rajongói a 2020-as években vágynak. Könnyen bejárható és megismerhető helyszínek, jól vezetett sztori, kicsit fura, de később megszerethető, valódi karakterrel bíró szereplők, szóval akár egy új klasszikus is születhetett volna. Ehhez az igazán emlékezetes párbeszédek és feladványok hiányoznak csak, emiatt lehet némi hiányérzetünk. Az viszont biztos, hogy ha valaki PC-n szeretne klasszikus kalandjátékkal relaxálni manapság, akkor ez mindenképpen az elmúlt néhány év legjobbjai között van, tehát egy percig sem szabad gondolkodni a beszerzésén.