The AltersTeszt

Ha egy idegen bolygón bányászol, minden eltökéltségedre és tudásodra szükséged lesz, viszont mi lenne, ha azt mondanám, hogy ezúttal nem csak az átélt tapasztalataidra, de a soha meg nem hozott döntéseidre, és az abból következő virtuális életutadra is erősen támaszkodnod kell?

Amikor Jan Dolski úgy dönt, hogy az összes dilemmáját hátrahagyja a Földön, még nem is sejti, hogy a komplikált életproblémái - melyek olyannyira a fejére nőttek - minden eddiginél intenzívebben köszönnek majd vissza. A küldetésnek már az eleje is kész pokol: Dolski egy ismeretlen és barátságtalan helyen szenved hajótörést, társai pedig egytől-egyig életüket vesztik. Magára maradt emberünk saját maga kell, hogy kezébe vegye a kitermelés irányítását, a feladat azonban reménytelen, a szerteágazó teendők ugyanis lehetetlenné teszik, hogy a munka és a hosszú távú túlélés egyedül is kivitelezhető legyen.

Ezen a mélyponton hősünk felfedezi, hogy a támaszpont kvantumszámítógépe zavarba ejtően sok információt tárol róla, olyannyira, hogy a lehengerlő adatmennyiségből Dolski teljes életvonala kirajzolódik. Ha ez nem lenne elég furcsa, a nagyteljesítményű processzor arra is képes, hogy a sorsfordító pillanatokból új életutakat ágaztasson ki, amelyek különböző személyiségekhez, soha meg nem történt, szimulált emlékekhez, valamint változatos szakképzettségekhez vezetnek. A The Alters legnagyobb csavara azonban csak ezután jön: a generált életutak nem maradnak virtuálisak, a gépparkban működő “keltetőszoba” ugyanis arról is gondoskodik, hogy a kalkulált személyiségeket megfelelő klóntestbe is át lehessen ültetni. Bár nyilvánvaló, hogy jószántából senki sem alkotna magáról másolatot, Dolski kétségbeejtő helyzete, illetve a Földről érkező “sugalmazás” egyaránt ahhoz vezetnek, hogy nincs más választása.

De hogyan is működik az alteregók létrehozása? Ha például Dolski a 20-as éveiben nem a jobban fizető állást választja, hanem PhD fokozatot szerez - bevállalva a szűkösebb életkörülményeket - máris kapunk egy pragmatikus tudóst, aki számos fejlesztésben és kutatásban lesz majd a segítségünkre. Ha viszont múltunk egy másik pontján hősiesen kiállunk valakiért, Dolskiból empatikus orvos válik, aki nem csak a csapatunk testi, de bizonyos szempontból lelki egészségén is sokat tud emelni - kitűnően ért például a főzéshez, ami az ízetlen fejadagok egysíkú választékában hatalmas moráljavító hatással bír. A klónok viszont nem csak képességeikben, hanem lelki világukban is teljesen mások. Mindenkinek meglesz tehát a maga örömforrása és a maga nyűgje, az egyéni hullámvölgyeket pedig kiemelt gondoskodással kell kezelni, mert a rohamosan zuhanó hangulat tragikus következményekhez vezethet.

Az eddigi betekintőkből és a demóból már kiderült, hogy a The Alters hallatlanul érdekesen és szórakoztatóan tálalja a másolatokkal történő interakciókat, amik időnként mély lelkizéseket, időnként pedig vicces és felemelő momentumokat hoznak a felszínre - de nyilván a kezdeti sokkhatásokra is figyelmet kell szentelni, különböző énjeink ugyanis mind-mind máshogyan reagálják le, hogy megannyi emlékük csupán egy szofisztikált adathalmaz. A játék az etikai vonatkozásokat sem veszi félvállról, hiszen a klónozással súlyos és soha nem látott határátlépés történt, ezt a balhét pedig egyik érintett sem viheti el szárazon (és úgy tűnik, hogy még az életéért küzdő főhősünk sem képez kivételt). Az elszámoltatás viszont a jövő homályába vész, és nem csak azért, mert figyelmünket jóval hétköznapibb kihívások fogják lekötni (pl. a mindennapi túlélés), de a felelősség kérdésköre is folyamatos szürkezónákba vezet. A Földről titokzatos, obskúrus alakok veszik fel velünk a kapcsolatot, így a kemény és megterhelő munka mellett még a féligazságok és manipulációk sorában is folyamatosan el kell igazodnunk. A nyugtalanító kérdések mindvégig velünk maradnak: vajon kinek állt érdekében ez az egész emberkísérlet, vajon véletlenül alakult-e úgy, hogy az expedíciónak csupán egyetlen túlélője maradt, és vajon mi történik az alteregókkal, ha a kimenekítés sikeres lesz?

Az egész felhajtás egyébként egy ritka és felbecsülhetetlenül értékes nyersanyag, a Rapidium kitermelése miatt alakul ki. A szóban forgó érc már önmagában is elég misztikus, mert stabil formáját nagyon nehézkesen őrzi meg, előfordulása pedig kifejezetten egzotikus környezetben figyelhető meg - jellemzően olyan bolygórendszerekben, ahol a gravitációs és sugárzási hatások extrém körülményessé teszik a bányászatot. (Nem mellesleg ez az az alapanyag, ami a klónozási technológia szövetreprodukciójához is nélkülözhetetlen.) Miután meghal a kapitány, Dolski egy mobilbázis irányítását örökli meg, ennek pedig az a feladata, hogy egy adott területen a lehető legtöbb Rapidiumot beraktározza. Amikor a kozmikus időjárás úgy alakul, hogy a naptevékenység miatt (szó szerint) forró lesz a talaj, a bázisnak készen kell állnia, hogy még időben tovább tudjon állni a következő területre.

A cél érdekében többféle nyersanyagról is gondoskodnunk kell (fémek, ásványok, kőolaj), az infrastruktúra kiépítése mellett pedig alapos felfedezésre is lehetőség nyílik. Bizonyos akadályok leküzdéséhez eszközöket kell fejlesztenünk és gyártanunk (pl. mászófelszerelés a meredek sziklafalakhoz, vagy lézerfúró a kőtorlaszok lebontásához), az idő előrehaladtával pedig egyre több téranomáliával fogunk összefutni - ezeket szintén speciális eszközzel kell hatástalanítanunk. A térképeken számos hajóroncsot is felkutathatunk, a megmentett személyes tárgyakat pedig felajánlhatjuk egy-egy alteregónak, abban bízva, hogy az így előhívott szentimentális emlékek enyhíteni fogják a lépten-nyomon felbukkanó reménytelenséget. A roncsokból chipeket is zsákmányolhatunk, melyek a fejlesztésekhez lesznek szükségesek, az itt-ott elszórt mozifilmeket pedig meg is tekinthetjük a csapattal (ehhez viszont egy rekreációs szoba is kelleni fog). A térképek nem nevezhetők gigantikusnak, de ha minden kő alá be szeretnénk nézni, a ketyegő óra és az elburjánzó teendők egyaránt kihívás elé fognak állítani. A bolygó egyébként művészileg és kivitelezés szintjén is tisztességes látványvilágot kapott, emellett pedig a bázis belsőépítészete is elnyerte a tetszésemet, de az atmoszféra megteremtésében leginkább a zene ragadott magával.

Bár az ökoszisztéma finomságaiba és az optimális üzemeltetésbe könnyen belerázódunk, hamar érezni (mi több, tapasztalni) fogjuk, hogy a játékidő nem csupán kellemes űrbányászattal fog telni. A mikromenedzsment és az egyre vadabb “tányérpörgetés” lehet, hogy ideig-óráig fenntartható, de amikor kicsit is érezni kezdenéd, hogy végre nyeregbe kerülsz, a környezeted válogatott csapásokkal töri le a szárnyaidat: hol egy mágneses vihar ébreszt rá, hogy a rendszeres karbantartást és az alapfeleszerelést mindig szinten kell tartani, hol pedig egy elhanyagolt és sértődött alteregó vágja a fejedhez, hogy részéről ennyi volt, “betelt a cérna” (jó esetben csak közli, rosszabb esetben orbitális hülyeséget csinál). Az ember persze mindig tanul és törekszik (néha még a játékállást is visszatölti), de jelen esetben az a helyzet, hogy a “padlóra kerülés” kőkeményen a történetmesélés része. Ez a lecke kétségkívül a The Alters legnagyobb ereje és zsenialitása: mivel az összes gürizést és emberfeletti energiát te teszed bele az építkezésbe, a hatalmas zakók, a kegyetlenül fájó kudarcok sokkal átélhetőbbek, a narratíva pedig tökéletesen leföldelődik a játékmechanikába.