The Thaumaturge – Depresszió és ördögűzés VarsóbanTeszt

A The Thaumaturge a 20. század elejének orosz megszállás alatt álló Varsójában játszódik, a sztori főszereplője pedig egy bizonyos Wiktor Szulski, aki szakmáját tekintve thaumaturge, vagyis lényegében átmenetet képez egy vajákos és egy pokémester között. Ez a gyakorlatban annyit tesz, hogy emberünk rá tud hangolódni mások aurájára, beleláthat az érzelmeik vagy akár a gondolataik közé, és manipulálhatja is azokat. Továbbá Wiktor képes túlvilági démonokat is magához csalogatni, akiket aztán befoghat és megszelídíthet, hogy innentől kezdve őt szolgálják akár úgy, hogy a mentális síkon rátámadnak az ellenfeleire, akár úgy, hogy segítenek neki befolyásolni a környezete hangulatát.

Főhősünk alapjáraton is izgalmas élete ráadásul tovább bonyolódik, mikor a kampány elején találkozik Raszputyinnal, a híres csodatévővel, nem sokkal később pedig arról is hírt kap, hogy az apja tragikus hirtelenséggel elhunyt egy balesetben. És bár Wiktor sosem szívlelte igazán az öreget, végül csak felkerekedik, hogy eleget tegyen a családi kötelességének, és megjelenjen a temetésen, ezzel pedig tudtán kívül olyan események láncolatát indítja el, melyek gyökerestül fogják felforgatni nemcsak az ő, hanem a szerettei életét is.

A The Thaumaturge sztorijáról elmondható, hogy eléggé komótosan építkezik (annyira, hogy az első pár órában az se teljesen világos, hogy mi lesz itt a fő konfliktus), de cserébe előáll jó néhány súlyos történetszállal és morálisan szürke kérdéssel, ráadásul ezeket kimondottan érdekes körítéssel tárja elénk. A 20. század elejének Varsója egy izgalmas és sokszínű helyszín, amit a fejlesztők alaposan be is mutatnak a kampány során, legyen szó akár az uralkodó elit intrikákkal teli partijairól, akár a munkásnegyedek sötét és sáros valóságáról.

A városban való bóklászást továbbá rengeteg gyűjthető apróság és felderíthető mellékküldetés is színesíti, így akárhová megyünk, mindenhol találhatunk valami elfoglaltságot. Igaz, ezek a tevékenységek nem túl változatosak, és általában kimerülnek pár nyom megvizsgálásában, de arra így is pont elegendőek, hogy segítsenek elmerülni egy letűnt kor hangulatában, már ha nyitottak vagyunk az ilyesmire.

Ami a játékmenetet illeti, az lényegében két pillérre támaszkodik: a nyomozásra és a harcra, bár a kettő közül érezhetően az előbbi van túlsúlyban. Thaumaturge-ként Wiktor képes kiszúrni olyan nyomokat, melyek mindenki más előtt rejtve maradtak volna, emellett pedig az egyes tárgyakat megvizsgálva belőheti, hogy kihez tartoznak azok, valamint a gazdájuk hangulatának egy-egy villanását is megismerheti, ami szintén jól tud jönni, amikor azt próbáljuk kideríteni, hogy pontosan mi történt egyik vagy másik helyszínen.

A kutakodás ennek megfelelően minden esetben abból áll, hogy egy adott környéken mindenkivel beszélünk és minden tárgyat végigmérünk, majd az így szerzett ismereteinkből karakterünk automatikusan levon egy vagy több konklúziót, melyek alapján folytathatjuk az ügy felgöngyölítését. És bár ez a recept elsőre monotonnak tűnhet, a gyakorlatban egyáltalán nem érződik annak, ugyanis a játék írói kimondottan érdekes rejtélyekkel és történetekkel rukkoltak elő, melyeknek öröm a végére járni, valamint a karaktereik is olyanok, hogy mindig szívesen elegyedünk szóba velük. A dialógusok egyetlen hiánya, hogy a szereplők hajlamosak néha olyan információkra hivatkozni, melyek egész egyszerűen nem lehetnek a birtokukban, valamint helyenként bemutatnak egy-egy annyira meredek logikai ugrást is, hogy menthetetlenül az lesz az érzésünk, mintha az adott helyről kimaradt volna pár sornyi szöveg.

A Thamuaturge nyomozós része tehát abszolút rendben van, a harcok viszont sajnos már érezhetően gyengébbre sikerültek, pedig az alap koncepciójuk érdekesnek mondható. A játék a körökre osztott és a valós idejű összecsapásokat keveri össze egy hibrid rendszerben, mely talán a 2020-as Star Renegades megoldására hasonlít a leginkább, annyi különbséggel, hogy itt az esetek túlnyomó többségében csak két karaktert irányíthatunk majd egy öt-hat fős csapat helyett.

Mindez a valóságban azt jelenti, hogy a harcok körökre osztva zajlanak, azonban kapunk egy idősávot is a képernyőnk tetejére, ami azt mutatja meg, hogy a különböző támadások milyen sorrendben követik egymást. Így például egy gyors ütéssel lehetőségünk van késleltetni, vagy akár teljesen el is törölni ellenfeleink lassabb csapásait, cserébe viszont arra is figyelnünk kell, hogy mikor gyógyulunk, mert ha ez a képességünk az előtt aktiválódik, hogy effektíve megsebezne minket valaki, akkor nem sokra megyünk vele. Az összecsapásokat emellett különféle bónuszok és státuszok is gazdagítják, melyek akár egyetlen kör alatt is képesek megfordítani a hadiszerencsét, így a mélységre nem lehet panasz.

Ahol azonban már érezhetőek problémák, az a változatosság. Wiktor és a démonok képességei egyaránt erősen korlátozottak (még úgy is, hogy a rémségek mind saját mozdulatokat kaptak), ha pedig ehhez hozzávesszük, hogy ellenfeleink típusonként csak pár támadásból gazdálkodhatnak, akkor könnyen belátható, hogy a harcok miért fognak nagyon hamar nagyon repetitívnek érződni. Ezt pedig tovább súlyosbítja az a tény, hogy az esetek túlnyomó többségében csak Wiktort és az egyik túlvilági szolgálóját irányíthatjuk, míg a rosszfiúk csak és kizárólag a főszereplőnket támadják, így az összecsapások szinte kivétel nélkül ugyanabban a mederben folynak, és komolyabb taktikázásra, netán az egyes karakterek közti szinergiák kihasználására nincs lehetőségünk.

Végezetül pedig térjünk ki a játék technikai oldalára is röviden, mely szerencsére azért jóval acélosabb, mint a harcrendszer. A tavalyi demó még indokolatlanul szaggatott helyenként, ezt a jelenséget azonban a teljes verzióban már kikalapálták a fejlesztők, így az fps szám néhány nagyobb helyszín betöltését leszámítva stabilnak mondható, ráadásul a grafikára és a környezet részletességére se lehet panaszunk. Igaz, karakterünk helyenként hajlamos belegyalogolni egy-egy székbe, asztalba vagy más berendezési tárgyba, de nagyobb bajunk sose legyen ezen a téren. Szót érdemel továbbá a szinkron is, mely szintén erős lett, főleg egy ilyen kisebb költségvetésű, AA kategóriás címhez képest.