Boulder Dash 40th AnniversaryTeszt

A csomagra amúgy biztosan nem lesz panaszunk, hiszen ez a „felújított”, vagy inkább alapjaiban újracsinált verzió nem kevesebb, mint 240 pályát tartalmaz. Ez a szám három fő kategóriára oszlik: 60 eredeti pálya a Boulder Dash I, II és III című játékokból, ezek az eredeti, C64-es vagy Atari-s formájukban érhetőek el, valamint 180 teljesen új pálya, amelyek hat új világba és három exkluzív rajongói világba kalauzolnak el minket. Amellett, hogy a régi pályáknál teljes egészében ragaszkodtak az eredetiség megtartásához, az új pályákat sem egy random generálással dobták össze, hanem olyan veteránok segítségével, mint Arno Weber, Andreas Voigt és William Black, ha bárki esetleg otthonosan mozog ebben a világban.

Maguk a régi pályák, ahogy már fentebb is írtam, pixelpontos másai a régi kiadásoknak, viszont az újak azért jelentős ráncfelvarráson mentek át. Mondhatni, hogy a legmagasabb szintű mobiljátékok (kacsint) színvonalán mozognak megjelenítés terén, csillognak, villognak, ahogy az el is várható. Az egyetlen negatívum ezen a téren talán a választható karakterek kidolgozása. Látszik, hogy igyekeztek hűek maradni a retro vibe-hoz, de kicsit olyan, mintha két szék között a földre estek volna, mert ha már az egész pályát vizuálisan kicsinosították, nem lett volna semmi gond azzal, ha a karakterek is egy kicsit magasabb minőséget kaptak volna.

Természetesen, ha már vannak új pályák, akkor dukál melléjük néhány új játékelem is, hiszen így lesz teljes a csomag. Találkozhatunk függőlegesen növekvő falakkal, mindenféle savval, ellenséggenerátorral és különféle ajtónyitó mechanikákkal. Teljesen korrekt újdonságok ezek az univerzumban, és jó egy kicsit kiszakadni a már megszokott mechanikákból, bármennyire is azok adják a játék lényegét. A vizualitás mellé érkezett egy nagy adag új zene is, amit nem másnak, mint a híres Chris Hülsbecknek köszönhetünk, aki már a Turrican-nal és a Star Wars Rogue Squadronnal bizonyított a múltban. Tényleg jók lettek a zenék, nem válnak idegesítővé, és növelik a változatosságot is.

Sajnos azonban nem minden annyira csodálatos, mint azt ez a pattináns sorozat megérdemelte volna. Eleve a kilenc évvel ezelőtt kiadott 30th Anniversary Edition és az azt követő Deluxe kiadás valamelyest már csillapította a rajongók éhségét, és bár ez a verzió többet kínál, talán a 20 dolláros árcédula egy kicsit sok érte. Tény, hogy van benne teljes történelemóra, leaderboardok, pályaszerkesztő és mindenféle egyéb nyalánkság, de sajnos számomra megbocsáthatatlan bűn, hogy a UX-ra egyáltalán nem fordítottak megfelelő figyelmet. Itt főleg két dologra gondolok, ahol az első komoly probléma, a második viszont csak az én szőrszálhasogatásom. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag az a döntés született, hogy a játékot nem lehet a D-paddal irányítani. Ezt egyszerűen nem is értem. Értem én, hogy az új (legalábbis számomra az volt) mechanika, hogy minden irányba ki tudsz nyúlni, lényeges stratégiai előnnyel jár, viszont igazán elbeszélgetnék azzal, aki szerint a mozgást tesszük az analóggal, és az ide-odanyúlást a D-paddal. Valamint, hogy ezt nem lehet felcserélni a beállításokban. Kevés precízebb játék létezik, mint a BD, és bár az analógkar egy remek találmány, itt pokolian nehéz használni, mivel egyszerűen nem tudsz elég pontos lenni vele. Gondoljunk csak bele, hogy miért játszanak mindenhol a D-paddal a verekedős játékokban is.