Agatha Christie: Death on the NileTeszt

A Microids nagyon ügyesen lavírozik ezen a területen. Játékai alapvetően nem kiemelkedőek a technológiai megoldások tekintetében, de érdekes franchise-okhoz tudnak hozzányúlni, és tele vannak szívvel-lélekkel, na meg tipikusan franciás művészeti megoldásokkal. A Death on the Nile is illeszkedik a felvázolt sorba. Grafikája idejétmúlt, játékmenete és kezelése teljesen átlagos, de a fejtörői kiválóak, a karaktereit lehetetlen nem szeretni, és szerencsére a művészeti víziót és mondanivalót is eltalálták a Lyonban dolgozó Microids-csapat fejlesztői.

A legutóbbi "Agatha Christie: Murder on the Orient Express" után a gallok ismét egy népszerű Poirot történethez, a Death on the Nile, azaz a Halál a Níluson című Agatha Christie örökbecsűhöz nyúltak. Az új Poirot-filmes univerzum is ezzel a résszel folytatódott, így ha nem is hivatalosan, de a Microids megint együtt halad a popkultúrával. A sztori kifejezetten izgalmas, és a mostani feldolgozás több csavart is tartogat. Például azt, hogy a 70-80's évek fordulópontján járunk, a diszkókorszak mellett betörőfélben vannak az árkád videojátékok, a munkásosztály pedig újszerű problémákkal küzd. Persze a dúsgazdagok intrikái pontosan úgy működnek, mint az írónő korában, így az alapkonfliktus valóban az eredeti regény vonalát követi. A lyoniak azonban nem elégedtek meg ennyivel, mert egy párhuzamos szálon egy váratlan gyilkosság nyomait is fel kell göngyölítenünk...

Játékmenet tekintetében körülbelül ugyanott járunk, mint az Xbox360-korszak kalandjátékainál. A kalandozás már nem point and click, hanem sétálgatós, ránézős, beszélgetős, minijátékos. Emlékeimben a The Raven meg a Sherlock játékok képe dereng fel, de ezektől sokkalta áramvonalasabb már minden felület. A fő mozgatórugó a dialógusok menete, és az ehhez köthető "elmepalota". A két nyomozónk (nem árulok el nagy titkot Jane Royce személye kapcsán, aki a korábban emlegetett másik szál) fejében összeköthetjük a nyomozásunk főbb sarokpontjait. Időrendi síkon és térben is összeállíthatjuk az eseményeket, vagy csak simán kiemelhetjük a kutakodásunk fontosabb elemeit a vörös hering információk közül. Emellett a gameplay másik jellegzetes eleme a különböző mechanikus tárgyak megjavítása, átszerelése, operációja - ezek klasszikus mini-puzzle feladványok, amelyek a játék talán legszórakoztatóbb részeiként maradnak majd meg emlékeinkben. Így szereljük meg a bezupált jukebox-ot, így lelünk rá a kézikamerába rejtett, elrabolt smukkra, értitek.

A tárgyhasználat szinte jelentéktelen már; ebben a címben az információmorzsák összeszedése jelenti azt, amit a régi point and click kalandjátékokban a felvehető eszközök jelentettek. Apropó, azért felvehető dolgoknak itt sem leszünk híján. Minden fejezet helyszínein elrejtettek kb. 10-10 aranybajuszt, amelyeket az én "minden sarok mögé kétszer is benézek" játékstílusommal sem sikerült megtalálni. Olyannyira nem, hogy néha a bajuszok felét sem sikerült összeszedni. Így, ha valaki ki akarja maxolni a játékot, alaposan körbe kell majd néznie. Szerencsére a bajuszokat átfogó módon kezeli az acsi-rendszer (és a játék is), így az újra betöltött mentéseinknél a pályákon csak azok maradnak, amelyek hiányoznak, és nem kell következetesen újra játszani az egészet, ha hiánytalan bajuszvadászatra adnánk a fejünket. Vannak még arany hanglemezek is, de ezek nem annyira hangsúlyosak, mint az amúgy valóban vicces aranybajuszok.

Microidsék kiváló hangulattal locsolják meg a Death on the Nile-t. Nézzétek meg a játék színeit, a karakterek jellegzetes, már-már képregényes kidolgozását. De hallgathattok is füleitekkel. Az új Poirot-kaland nagyon frankó, jazzes, funky, máskor klasszikus témákkal operáló zenei háttérrel rendelkezik, ami ráadásul házimozi rendszeren igencsak szépen szóló mixet és mastert is kapott. Egy nagy para van a prezentációval. Amíg a játék az egzotikus lokációkon elfogadhatóan néz ki, addig a városi részeken tizenöt évet ugrunk vissza az időben. A bronxi pálya, vagy a prológus diszkója és a környékbéli utcák nálam kiverték a biztosítékot. Hogy ez mennyire zavarja a közönséget? Valószínű kevésbé, de muszáj megjegyeznem a a teljes kép jegyében.

A Death on the Nile nagy előnye a pályatársakhoz képest, hogy kevesebbet használja újra a helyszíneit, tehát változatos az összkép. De ennek az az ára, ahogy fentebb is írtam, hogy hány terep kidolgozottsága (na meg a motor önmagában) borzasztó korszerűtlen képet fest a kijelzőnkre. És nem tudunk teljesen megszabadulni ettől az aspektustól sem: a játék vége felé azért visszatérünk a Karnakra meg a hotelbe is. Szerencsére játékot törő bugokkal, mint a Blacksad vagy a Tintin esetében, nem találkoztam.