Shinobi: Art of VengeanceTeszt

A Shinobi széria a SEGA egyik legrégebbi és legikonikusabb játéksorozata, amely 1987-ben kezdte meg hódító útját a játéktermekben. Az első rész akkora siker volt, hogy nem sokkal később portolták a SEGA saját otthoni konzoljára, a Master System-re, majd gyakorlatilag minden akkoriban elérhető személyi számítógépre – C64-re, Amigára, Amstradra, MSX-re, ZX Spectrumra, sőt, még a konkurens konzolokra, így NES-re és PC Engine-re is. A folytatás, a Shadow Dancer konzolon kizárólag a Master System-en volt elérhető, míg a különböző számítógépes verziók szintén nagy népszerűségnek örvendtek. Gyerekként én ezeket Master System-en és C64-en játszottam agyba-főbe, és itt váltam igazi Shinobi rajongóvá. A széria az évek során számos epizóddal bővült, de a legtöbben egyetértünk abban, hogy a Mega Drive-os részek hozták a csúcsformát: The Revenge of Shinobi és a Shinobi III: Return of the Ninja Master a mai napig a műfaj etalonjai. Nekem személyes kedvencem volt még a PlayStation 2-re megjelent, teljesen 3 dimenziós újragondolás is, amely merészen vitte új irányba a sorozatot. A legutóbbi rész 2011-ben, a Nintendo 3DS-en volt elérhető, majd hosszú csend következett. A SEGA mintha parkolópályára tette volna a legendát, egészen mostanáig.

A Lizardcube neve garancia a minőségre. A Wonder Boy: The Dragon’s Trap újragondolásával már bizonyították, hogy értik, hogyan kell tisztelettel nyúlni és felújítani régi klasszikust, a Streets of Rage 4-gyel (teszt) pedig azt, hogy képesek modern köntösbe bújtatni a legendás beat ’em up-ot. Ezúttal a SEGA nemcsak kiadóként, hanem közvetlen partnerként is jelen volt a fejlesztésben. A projekt élére a több mint három évtizedes tapasztalattal rendelkező Toru Ohara került vezető rendezőként, aki szoros együttműködésben dolgozott a Lizardcube csapatával. A közös munka minden részletre kiterjedt, így a művészeti rendezéstől kezdve a zenén át egészen a játékmenet legapróbb finomhangolásáig. Ami biztos, hogy az álomcsapat szívét-lelkét beletette a játékba!

A fejlesztők a 2D-s irány mellett tették le a voksukat, hiszen ez illeszkedik leginkább a Lizardcube erősségeihez és a sorozat gyökereihez is. Ben Fiquet, a stúdió vezérigazgatója és művészeti vezetője kifejezetten azt a célt tűzte ki, hogy kitolja a 2D animáció határait, és a Shinobit a ’90-es évek Mega Drive-klasszikusainak örökségét tiszteletben tartva emelje modern szintre. Toru Ohara szerint a Lizardcube európai stílusának és a japán esztétikának az ötvözése egy igazán egyedi, vibráló és karakteres látványvilágot eredményezett – és ezzel nem tudok vitatkozni.

A Streets of Rage 4 legnagyobb erényei közé tartozott a feszes, kemény, mégis rendkívül élvezetes harcrendszere, de legalább ennyire magával ragadó volt a gyönyörű, kézzel rajzolt vizuális stílusa is. A Lizardcube pontosan ugyanezt a gondosságot és aprólékosságot vitte át a Shinobi: Art of Vengeance világába! A grafika egyszerűen lélegzetelállító: a szélben lobogó ruhafoszlányoktól kezdve Joe Musashi villámgyors kardcsapásáig minden apró részlet arról árulkodik, hogy a fejlesztők a maximumra törekedtek.

A Shinobi: Art of Vengeance történetében a világot az ENE Corporation fenyegeti. Ez egy kíméletlen, félkatonai szervezet, amely globális uralomra tör. A háttérből a zsarnoki Lord Ruse mozgatja a szálakat, aki nindzsák, zsoldosok, japán mítoszokból származó yōkai-ok és csúcstechnológiai fegyverek seregét állította maga mellé. Karizmatikus és könyörtelen hadúr, akinek kezében egy ellopott ereklye rejlik, mely biztosítja számára az örök ifjúságot és a halhatatlanságot, így hatalma szinte határtalan. Az emberiség egyetlen reménye a legendás Oboro klán, amelyet a saját korának legnagyobb nindzsájaként tisztelt Joe Musashi vezet - ő volt az első Shinobi, a Game Gear- és Mega Drive klasszikusok főhőse. Ruse azonban tisztában volt a fenyegetéssel, amelyet a klán jelent, ezért könyörtelenül csapott le. Egy megsemmisítő osztagot küldött rájuk. Az Oboro falu elpusztult, a harcosokat Ruse átka kővé dermesztette, és egyedül Musashi maradt életben. A tragédia után a nindzsa bosszút esküszik. Hűséges kutyájával, Yamato-val (akit a Shadow Dancer rajongói jól ismerhetnek), valamint egy titokzatos szövetséges oldalán indul el végzetes küldetésére, hogy leszámoljon Lord Ruse-szal és az ENE Corporationnal.

A játékmenet elsőre ismerősnek tűnhet. Joe ugrik, vág és szaltózik, ám az igazi különlegességet az új gördülékeny kombórendszer adja. Ha ügyesen időzítjük a dash-eket, elképesztő mozdulatsorokat fűzhetünk össze. Ha elég sebzést viszünk be egy ellenfélnek, a karakter fölött egy szimbólum jelenik meg. Ilyenkor Joe villámgyorsan odasuhan, és egyetlen kardcsapással végez vele. Ha több ellenséget is megjelölünk, Musashi szinte táncolva cikázik végig a képernyőn, véres, mégis elegáns koreográfiában. Minél több áldozatot fűzünk össze, annál nagyobb a jutalom. A harchoz ismerős eszközökkel találkozunk, így a távoli harchoz a kunai törőket használjuk, míg közelharcban a ninjutsu technikák alkalmazása mellett Oborozuki kardunkat forgatjuk. Az Oborozuki név egy japán–francia étteremlánc neve is, így nem kizárt, hogy a fegyver választása tudatos utalás, egy apró poén a készítőktől.

A mozgás különleges hangsúlyt kapott. A falmászás, a falról elrugaszkodás és a kisebb akadályokon átívelő parkour-mozdulatok olyan lendületet kölcsönöznek a játéknak, amit ritkán látni a műfajban. Ráadásul a játék erős Metroidvania-elemekkel is operál. Az egyik pályán például egy smaragdfalba ütköztem, amelyet csak egy később megszerezhető speciális támadással lehetett áttörni. A felfedezés, a visszatérés és az új képességek használata így legalább olyan fontos, mint a harc maga. A képességeket ládákból, boss-harcok után, valamint aranyért vásárolhatjuk a boltokban, amelyek készlete a megszerzett Oboro relikviákkal bővül. Számos különleges technika szerezhető: a Ninjutsu egy olyan varázslat, amely a teljes képernyőt beborítja és minden ellenfelet sebez – a sorozat védjegye, de más SEGA-játékokban, például a Golden Axe szériában is találkozhattunk hasonlóval. A Ninpo mágikus támadások, melyek közül az egyik például páncélt is áttörő hatással bír, míg a Ningi Joe használati tárgyait jelöli, amelyek mozgáskészletét bővítik. Kedvencem a kampóhorgony, amely Samus Grapple Beamjére emlékeztet, mivel ezzel is elérhetetlen helyekre lehet lasszózni. Emellett említést érdemel a siklóernyő ami lassabb ereszkedéshez, a karom pedig a falmászáshoz nélkülözhetetlen. A kombózási képesség az új támadási módszerekkel bővíthető szintén, így a végére brutális láncokat építhetünk fel.

Szerencsére a játék nem követi a tipikus Metroidvania-labirintusok sémáját. Itt főként oldalra scrollozó, hagyományos 2D platformerrel van dolgunk, minimális mellékutakkal. A tájékozódást segíti, hogy minden fontos pont fel van tüntetve a térképen, és a mentési pontokra bármikor teleportálhatunk. A befejezett pályákra visszatérve a megszerzett képességekkel új, korábban elérhetetlen területek nyílnak meg, valamint minden pályán további upgradeket, 3 Elite Squad egységet (mini sereg leverése) és egy Ankou Riftet (brutális platforming kihívás) is felfedezhetünk. Első végigjátszásom nagyjából 10 órát vett igénybe, de az újra játszhatóság lehetősége ennek többszörösét kínálja, így tartalomra egy szavunk sem lehet.

A nehézség rendben találtatik és skálázható is, bár a játék vége felé néhány platformrész már-már Battletoads-szintű kihívást jelent. Egyik helyszín a szűk folyósóival és az egyszeri érintéssel azonnal halált okozó tüskéivel szó szerint megidézte a klasszikust, és a sokszori újrapróbálkozás hasonló érzéseket váltott ki belőlem és nem egyszer „ékes” magyar szavakat is használtam.

A Shinobi: Art of Vengeance hangulata kiemelkedő. A remek játékmenethez társuló csodás zenéje ezt tovább tetőzi - a hagyományos japán folklórt pörgős technóval ötvözi. A játék minden apró részlete gondosan ki van dolgozva, ismétlődő elemei szinte nincsenek. A pályák rendkívül változatosak: erdők, vonatos szakaszok, neonfényes városi tájak, gyárak – mindezek tele vannak milliónyi easter egggel. Túlzott spoilerezés nélkül annyit árulok el, hogy az egyik pályán összekötözött túszokat kell kiszabadítani, és csak ezután nyílik meg a kijárat. Ez nemcsak az első Shinobi játékmenetére utal, de a kiszabaduló gyerekek animációja is onnan lehet ismerős. Egy másik minijáték pedig igazi fan service, a szörfözés közvetlenül a Shinobi III: Return of the Ninja Master-ből köszön vissza.