Sherlock Holmes: Chapter OneTeszt

Legutóbbi alkotásuk, a Sherlock Holmes Chapter One, azonban korántsem a regények bevett sablonjaira építkezik, ehelyett Sherlock eredettörténetét meséli el. Emberünk ennek megfelelően még nem egy tévedhetetlen mesterdetektív, csupán egy magabiztos, de azért megvezethető fiatal srác, és a helyszín sem London, hanem Cordona fiktív szigete valahol a mediterrán térségben, ahol Sherlock a gyermekkorát töltötte.

A Chapter One körítését tekintve tehát jelentősen eltér a Sherlock Holmes széria korábbi részeitől, és ugyanez elmondható a játékmenetről is. A sorozat előző darabjai például még szigorúan lineáris élményt nyújtottak, a Frogwares azonban mostanában kezd rákapni a nyitott világokra is. A 2019-es The Sinking City, melyet szintén ők jegyeztek, például már egy szabadon bejárható városban játszódott, ahol mindenféle mellékküldetések és gyűjtögethető apróságok vártak ránk az utcán, ezt a hagyományt pedig az új alkotásuk is továbbviszi. Cordona szigete hatalmas és szinte teljesen nyitott, azonban ezt a szabadságot (a The Sinking Cityhez hasonlóan) látványosan nem tudták kihasználni a fejlesztők.

Persze, maga a sziget meglehetősen szép, ahogy az egyes kerületek változatosságára sem lehet panasz, de a pofás körítés nem tudja leplezni a tényt, miszerint Cordonán egész egyszerűen alig tudunk valamit csinálni. Kihallgathatunk pár beszélgetést, hogy újabb bűnügyekről szerezzünk tudomást, szétverhetünk kerületenként egy tolvajbarlangot, illetve helyenként visszaemlékezhetünk a gyerekkorunkra vagy vehetünk néhány bútort a régi kúriánkba, de nagyjából ennyi.

A hatalmas városnak így egyetlen igazán fontos funkciója van: kihangsúlyzni a nyomozás “lábmunka” részét, az egyes esetek felgöngyölítése közben ugyanis gyakran előfordul, hogy egy adott címet vagy környéket nekünk kell megtalálnunk a térképen valami homályos leírás alapján. És bár ez a része a játéknak szerintem nagyon is szórakoztató (nem vagyok egy izgalmas ember, tudom). De valóban érződik, hogy ebből a nyitott világból sokkal többet is ki lehetett volna hozni.

Amire viszont egyértelműen ráfeküdtek a fejlesztők, az a Chapter One nyomozós része. Már a stúdió korábbi alkotásain is érződött, hogy a Frogwares piszok jó detektív sztorikat tud írni, ha akar, a csapat ezt a képességét pedig itt is megvillogtatta keményen. A fő cselekményszálhoz ezúttal öt bűneset tartozik, melyek mind kellően változatosak és összetettek, de a mellékküldetések java is roppant erősre sikeredett. Külön érdemes kiemelni, hogy a legtöbb bűnténynek vagy egy morális vonulata is, ugyanis a széria korábbi tagjaihoz hasonlóan itt sem szívtelen gonosztevőkkel akaszkodunk össze, hanem a legtöbb gyanúsítottunknak nagyon is átérezhető indítéka lesz.

Maga a nyomozás azonban sokat „tisztult” az elődökhöz képest. A nyomok összegyűjtése, a gyanúsítottak profilozása, az események rekonstruálása, az archívumok (rendőrség, újság, városháza) szorgos használata és a különféle logikai következtetések levonása természetesen ezúttal is komoly szerepet játszik a rejtélyek kibogozásában, azonban eltűntek az olyan ügyességi és logikai szakaszok, mint amikor például a The Devil’s Daughterben a vadászok elöl kellett menekülnünk, vagy mint amikor a Crimes and Punishmentben egy római relikviát kellett megszereznünk az ősi romok alól. Hogy ez egész pontosan mekkora érvágás, azt mindenki döntse el maga, mindenesetre én kicsit sajnáltam az ilyen akciódúsabb részek hiányát, mert szerintem ezek a szakaszok mindig kellemes változatosságot hoztak két gondolkodással töltött óra közé.

Gondolkozni pedig a Chapter One-ban is fogunk bőven, a fejlesztők ugyanis szinte semennyire sem fogják a kezünket, így éreztetve, hogy Sherlock még messze nem az a tévedhetetlen detektív, akivé tíz év alatt válni fog. A legtöbb nyomnál persze ott virítanak a jól megszokott kis ikonok, amik jelzik, hogy nagyjából mit kéne csinálnunk, de ezen túl semmi segítséget nem kapunk. Nekünk kell eldöntenünk, hogy melyik bizonyítékot kinek mutatjuk be, melyik vádlottól mit kérdezünk, és persze az is rajtunk áll, hogy a végén kit küldünk börtönbe. Megijedni azonban nem kell, mindez nem azt jelenti, hogy a Chapter One lenne a nyomozós játékok Dark Souls-a, a fejlesztők ugyanis roppant jól lőtték be a nehézségi szintet, így ha odafigyelünk, legfeljebb pár cifrább ügynél vakarjuk majd a fejünket, hogy itt mégis mi a fenére gondolt a költő.

De már csak azért is érdemes odafigyelni minden apróságra, mert a játék általában azt se mondja el, hogy sikerült-e a megfelelő embert bitófára juttatnunk a konklúzióinkkal. Míg az előző részekben minden ügy végén egy gombnyomással ellenőrizhettük, hogy tényleg elkaptuk-e a bűnöst, addig a Chapter One-ban ilyesmiről szó sincs. Néhány mellékküldetés vádlottja összeomlik és bevall mindent, ha megfelelő sorrendben traktáljuk a terhelő bizonyítékokkal, de a főbb rejtélyeknél erről ne is álmodjunk!

Persze van néhány indirekt módszer, amivel megtudhatjuk, mennyire döntöttünk jól: érdemes például a másnap megjelenő újságban megnézni, hogy a vádlottat felmentették-e, de az ügy végén kapott pénzjutalom összegéből is tájékozódhatunk (minél nagyobb, annál közelebb jártunk az igazsághoz). Én azonban ezek ellenére is hiányoltam egy kicsit a korábbi részek ellenőrzős megoldását, már csak azért is, mert nincs jobb érzés a világon, mint amikor egy különösen összetett ügy végén zölden felvillan a döntésünk, jelezve, hogy sikerült tökéletesen kibogoznunk a szálakat.

A nyomozás tehát rendben van, és ez szerencsére elmondható a karakterek javáról is. Bevallom, az előzetesek alapján féltem a szárnyait bontogató Sherlocktól, mert nem tudtam elképzelni, hogy hogyan lehet egy ilyen karaktert nem izzadtságszagúan fiatalosra megírni, de a Frogwares emberei zseniálisan vették az akadályt. Sherlock itt ugyanis egyszerre magabiztos és kétkedő, humoros és vérkomoly, zseniális és naiv. Ez a fajta kettőssége végigkíséri az egész kampányt, végül pedig egy kilométerekről látható, de azért így is piszok hatásos fináléban csúcsosodik ki, megmutatva, hogyan is lett egy élénk fantáziájú srácból Anglia legjobb detektívje.

A legtöbb mellékszereplőre szintén nem lehet panaszunk, mondhatni, hozzák a kötelezőt, még ha nem is túl összetett figurák. Egyedül az arcmimikájuk gyenge helyenként, de a Frogwares játékaiban ez inkább már feature, semmit bug. Aki viszont nagyon elcsúszott, az Sherlock képzeletbeli barátja, Jon, aki valami elképesztő módon infantilisre, türelmetlenre és idegesítőre lett megírva. Helyzetén továbbá az se segít, hogy minden felsülésünket ugyanazzal a 2-3 sorral kommentálja, így beszólásai nem csak idegtépőek, hanem egyben unalmasak is lesznek az első pár alkalom után. Pedig a karakter mögött húzódó ötlet jó lenne, ahogy az is dicséretes, hogy a Frogwares nem egy Dr. Watson klónnal próbálta kiszúrni a szemünket, csak épp Jon kivitelezése így is kriminálisan gyenge lett.

Ha pedig Jon önmagában nem lenne elég nagy sorscsapás, akkor kapunk mellé még egy katasztrofális harcrendszert is, ami legalább olyan „szórakoztató”, mint a The Sinking City búvárkodós szakaszai voltak anno. Nyomozásunk során ugyanis előfordulhat, hogy rossz társaságba keveredünk, és ilyenkor bizony csak öklünk valamint pisztolyunk segítségével érthetünk szót a ránk támadó urakkal. Nagy kár, hogy ezek a harcok jelentik a játék mélypontját. Mind az arénákból, mind a rosszarcúakból ugyanis csak 3-4 verzió létezik, így a verekedés roppant hamar monotonitásba fulladhat, és pár alkalom után már bárkit le tud hozni az életről a banditák eltángálása.

A Chapter One azonban minden hiányossága és idegesítő aprósága ellenére sem nevezhető reménytelen esetnek, sőt, épp ellenkezőleg! Igaz, hogy a nyitott világ majdhogynem teljesen indokolatlan, ahogy a borzalmas harcokra és Jon karakterére sincs mentség, de ezeket a negatívumokat ellensúlyozza a remek sztori, a nagybetűs Hangulat, ami csak úgy árad a játék minden eleméből, és az ifjú Sherlock, aki a mesterdetektív egy eddig ismeretlen oldalát mutatja be nekünk, méghozzá parádésan.

Épp ezért a Sherlock Holmes Chapter One a széria eddigi rajongóinak és a detektívregények kedvelőinek egyaránt remek vétel lehet, de igazából mindenkinek érdemes megfontolni a beszerzését, aki csak egy kicsit is szereti az ilyen elgondolkodtató (de azért annyira nem hardcore) címeket. Csak aztán ne verjétek szét a billentyűzetet, amikor huszadjára is meghalljátok Jontól, hogy „You are not even trying, Sherry”.