RivageTeszt

Ez a kijelentés már önmagában is elég lenne ahhoz, hogy az ember felkapja rá a fejét, hát még akkor, ha hozzávesszük a Rivage körítését. Ez ugyanis egy sci-fi környezetbe helyezett logikai játék a steames adatlapja szerint, ahol egy időhurokban rekedt űrállomásról kell elmenekülnünk, miközben az emberiségnek is próbálunk új otthont találni a lassan lakhatatlanná váló Föld helyett. Tagadhatatlanul izgalmas koncepció ez, amihez remekül passzol a fejlesztők fentebb részletezett filozófiája a modern trendektől való elszakadással, csakhogy az Exnilo alkotása sajnos semmilyen aspektusában nem tud felérni a stúdió által igen magasra tornázott elvárásokhoz.

A Rivage történetének középpontjában Dr. Miranda Vigneau áll, aki négy tudóstársával karöltve nem kisebb feladatra vállalkozik, minthogy az A.R.E.S. nevű űrállomás fedélzetén új hazát találjon az emberiségnek, miután a Föld egyre lakhatatlanabbá és lakhatatlanabbá válik az évek múlásával. A kutatók célja a Vestaként emlegetett exobolygó feltérképezése, mely egész ígéretes jelöltnek ígérkezik a terraformálásra, azonban a küldetés korai szakaszaiban félresiklik valami, aminek a következtében Miranda az egyik reggelen teljesen egyedül ébred az A.R.E.S. fedélzetén.

A nő emlékei ködösek, a személyes AI asszisztensének a memóriájából pedig minden adat és jogosultság törlődött, ez azonban eltörpül amellett, hogy az űrállomáson különösebbnél-különösebb anomáliák ütötték fel a fejüket, ráadásul a létfenntartó rendszer és a fúziós reaktor is az utolsókat rúgja. Főhősünknek így nincs más választása, muszáj villámgyorsan összeszednie magát, és megpróbálni eljutni az utolsó működőképes mentőkapszuláig, mielőtt az emberiség új bölcsőjének szánt A.R.E.S. inkább az ő koporsójává válik…

A sztori alaphelyzete egyben roppant erős horogként is funkcionál, ami könnyedén be tud rántani bárkit, aki fogékony a kicsit misztikus hangulatú, de amúgy realisztikus sci-fi művekre, a magabiztos nyitást azonban szó szerint semmi sem követi narratív fronton. A legnagyobb baj talán az, hogy a Rivage cselekménye valami elképesztő módon csapongó, és sokszor azt a benyomást kelti, mintha a fejlesztők különösebb mérlegelés nélkül minden sci-fi toposzt összekutyultak volna, ami csak megtetszett nekik.

Legyen szó lassan élhetetlenné váló Földről, rejtélyes anomáliákról, idegen technológiáról vagy leálló létfenntartó berendezésekről, lesz itt minden, amit a zsánerben már megszokhattunk, csakhogy az alkotók szinte egyik gondolatot sem viszik végig, amitől a játék dramaturgiája végtelenül kapkodósnak és szétszórtnak érződik, érdemi lezárás nélkül. Erre a legjobb példa, hogy még az utolsó jelenet során is felmerül egy új történetszál, közvetlen a stáblista előtt pár perccel, amikor már bőven a futó témákat kéne lekerekíteni, nem pedig friss kérdéseket felvetni.

Ami a karaktereket illeti, ők jobb esetben csak súlytalanok, rosszabb esetben viszont egyenesen irritálóak és ellenszenvesek. Akárcsak a történetnél, itt is megkapjuk a jól bejáratott archetípusokat a szigorú parancsnoktól kezdve egészen az infantilis zseniig, azonban ezeknél a sablonoknál mélyebb vagy összetettebb jellemekre nem érdemes számítanunk. A dialógusok ennek megfelelően eléggé felszínesek és semmilyenek, és a szereplők közti konfliktusok sem tudnak igazán kiteljesedni, sőt sok helyen kimondottan erőltetettnek hatnak.

Ezen a helyzeten pedig a szinkron sem segít. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy maga a szövegkönyv is olyan, hogy abból nehezen lehetne minőségi végeredményt kihozni, de a színészek még ezt figyelembe véve is roppant vérszegény alakítást nyújtanak az esetek többségében. A cselekmény egy pontján például belehallgathatunk egy ökölharc hangfelvételébe, ahol ha a szereplők nem mondanák ki, hogy épp fegyverrel fenyegetik egymást, esélyünk se lenne ezt kitalálni pusztán a hangszínek és a környezeti zajok alapján.

Végezetül a narratív elemek kapcsán muszáj még egy kicsit kitérni a világépítésre is. Az ilyen kvázi tudományos, inkább a realisztikus irányba pozícionált sci-fi alkotások igénylik a koherens, hihető hátteret, hogy jól tudjanak működni, itt azonban ilyesmivel nem igazán találkozhatunk sajnos. A narratívához hasonlóan ugyanis a Rivage világépítése is meglehetősen kapkodós lett, ahol a történelmet vagy a technológiát érintő információkat általában a szövegkörnyezetből látványosan kilógó expozíciós blokkokban zúdítják a nyakunkba a fejlesztők. Az egyes iratokat böngészve simán előfordulhat, hogy az egyik bekezdés még arról szól, miként élte meg a főhősünk a zéró G élményét, a másik pedig már azt taglalja, hogyan alakult át a hadviselés az elmúlt évszázadok során.

Ehhez pedig érdemes hozzávenni, hogy a környezetünk felépítése is sokszor szembemegy azzal az alapvetéssel, miszerint a messzi jövőben járunk, és azon belül is egy olyan komplexumban, ahol az emberiség megmentése a cél. Elég lesz csak egy kicsit szétnéznünk az A.R.E.S. fedélzetén, és máris észre fogjuk venni például, hogy 2400-as években mindenki papírra írja a naplóját és a leveleit, hogy a rekreációs szoba erkélye és a fúziós erőmű aktív zónája lényegében egy helyiségből közelíthető meg, valamint hogy az emberiség megmentésére kijelölt űrállomáson minimum három hatalmas, halakkal tömött akváriumnak azért jutott még hely. Elsőre apróságnak, kákán is csomót keresésnek tűnhet mindez, de ha a cselekmény nem tudja lekötni az ember figyelmét, akkor előbb vagy utóbb óhatatlanul is elkezd az ilyen részleteken merengeni.

Amíg a Rivage története a kapkodós és a felszínes szavakkal írható le a legjobban, addig a mechanikákra talán az ígéretes, de átgondolatlan kifejezés illik úgy igazán. Alapvetően egy logikai játékot kapunk a pénzünkért, ennek megfelelően pedig a sztori továbbgörgetéséhez különböző puzzle-ket kell majd megoldanunk, legyen szó jelszavak kitalálásáról, elromlott kütyük megjavításáról vagy néhány absztraktabb feladványról.

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy az A.R.E.S. meghibásodott reaktora miatt mindössze pár ajtót nyithatunk ki, és pár berendezési tárgyat üzemelhetünk be, mielőtt elmenne az áram. Azonban aggodalomra semmi ok! Ha villany nélkül maradnánk, bármikor használhatjuk a raktárban megbújó árkád masinát, ami egyike az űrállomáson felbukkant anomáliáknak, és aminek a segítségével visszamehetünk az időben, hogy új módszerekkel próbáljunk meg szabadulni a fedélzetéről. Igaz, hogy ekkor minden visszaáll alapállapotba, azonban a megszerzett tudásunk és a feloldott jogosultságaink megmaradnak, így minden egyes nekifutással kicsit bővül a lehetőségeink tárháza.

Mindez egy elég érdekes játékmenetet eredményez, ahol apró lépésekben kell közelebb kerülnünk a célunkhoz, és ahol elsőre még tényleg sikerélményként érhet minket, ha elérjük az űrállomás egy új szekcióját, vagy megszerezzük egyik vagy másik kollégánk jogosultságait. Azonban minél tovább haladunk előre a kampányban, annál inkább szembesülni fogunk a koncepció gyengébb aspektusaival is.

Egyrészt az egy-egy nekifutás során a rendelkezésünkre álló energia nagysága meglehetősen korlátos, így sokszor egy rossz ajtó kinyitása is azt eredményezi, hogy az adott körben esélyünk sincs semmit megoldani, másrészt sok feladvány mintha direkt úgy lenne megtervezve, hogy az egyes részfeladatok között mindig elfogyjon az áram. Nincs is annál frusztrálóbb, mint amikor végre megszerzünk egy jelszót, de már jó előre látjuk, hogy ahhoz, hogy ezt fel is tudjuk használni, két ajtót kéne kinyitnunk, de már csak egyre van elég töltés a reaktorban…

Ami magukat a fejtörőket illeti, itt meglehetősen változatos a felhozatal. Összességben elmondható, hogy a Rivage inkább a zsáner könnyedebb felét képviseli, avagy olyan feladványokra, mint amik a Blue Prince-ben vagy az Outer Wildsban vártak ránk, senki ne számítson, de azért a maga kategóriáján belül ez a játék is elég szépen teljesít. Igaz, a jelszavak kitalálása és a különféle egyéb kódok megszerzése nem a legizgalmasabb feladat, de ezeket jól ellensúlyozzák azok a mozzanatok, amikor különböző berendezéseket kell megjavítanunk, vagy fájlokat „dekódolnunk”. És akkor ott vannak még a jó befejezés feloldásához szükséges rejtvények is, amiknél már tényleg fel kell kötnünk a gatyánkat, ha boldogulni szeretnénk.

Ami viszont egyértelműen fájdalmas lehet ezen a téren, az az, hogy alig néhány puzzle használja ki az időhurokban rejlő lehetőségeket, annak ellenére is, hogy a fejlesztők milyen nagy hangsúlyt helyeztek erre az anomáliára mind a történetben, mind a játékmenet energiamenedzselős részében. Az időutazásra épülő feladványok ráadásul egytől-egyig igen erősre sikeredtek, ezért is lehet nagy kár, hogy nem kaptunk belőlük többet, bármennyire is adták volna magukat.