PO'ed: Definitive EditionTeszt

Az 1990-es évek közepe izgalmas volt az FPS és a 3D játékok műfaja szempontjából. 1995 környékén, konzolos fronton a PlayStation, Saturn és a 3DO is vastagon előkészítette a terepet a későbbi csodák érkezésére, addig viszont sok-sok kísérleti próbálkozáson kellett a fejlesztőknek és a játékosoknak is túlesni. A PO'ed is egy ilyen darab, ami pár ős-3DO vagy PS fanatikus számára mondhat valamit, de megmondom őszintén, én először találkoztam a játékkal. És a trailer alapján picit többet is vártam tőle.

A Nightdive kóderei és a Kex motor segítségével ez a régi darab is felújítást kapott, úgy, ahogy a csapattól azt megszokhattuk. A klasszikus alapvetések helyett azonban itt arról lehet szó, hogy a csapatból valaki számára ez a játék és egyúttal a felújítása gyerekkori szívügy lehetett, a nosztalgia szent küldetése! Mert amúgy racionális érv szinte nincs is amellett, hogy a PO'ed-öt 2024-ben is nyüstöljük.

A játék egy teljesen 3D-s világot mozgató FPS, de a műfaj nagyon korai, totál experimentális korából. Egy űr-séffel kell rendet vágnunk két lábon járó köpködő picsaszörnyek, harapós vértócsák, szivacs-élettel rendelkező egyéb randaságok között. Fegyvereink között közelharci és táveszközök sorakoznak, a pályák pedig olyan dolgokkal kísérleteznek, amelyek a korra nem igazán voltak jellemzőek. Az egyik szint például az ugrálásra van felfűzve (séfünk nindzsa-szaltót is tol, ha kell), a másik egy méretes vertikális kürtő körül szerveződik, ahol jetpackkel kell ügyeskedni, és sorolhatjuk. Sok a titok, rengeteg a monszta, méretesek a labirintusok. A baj az, hogy az érdekesség-faktoron túl nincs más ami itt tartson minket. A fegyverjáték gyenge, az ellenfelek súlyozása hullámzó. A pályák frusztrálóak, hiányzik belőlük a játékost starttól célvonalig lelkesítő szervezőerő és arányosság. Az editorból kipotyogó kísérletezés pedig 1995-ben még mutathatott újdonságerőt, ma ezen már csak mosolygunk, és a történelem lapjai közé kívánjuk az ilyesmit, nem aktív kikapcsolódásunk középpontjába.