Ian Livingstone - A halál seregeiKönyv

Bevallom, nagyon tetszik, ahogy a hazai kiadó, a Chameleon Comix kezeli a sorozatot, egymást váltogatva jelennek meg újabb, és régi, klasszikus történetek is. Hamarosan érkeznek olyan, fiatalságunkat meghatározó olvasmányok, mint "Az országút harcosa" és "A gyíkkirály szigete", emellett én személy szerint még nagyon szeretném, ha egyszer a kissé megosztó "Az elátkozott ház" is megjelenne újra. De addig is érjük be "A halál seregeivel", ami bár nem annyira ismert, mint a fentiek, de tökéletes lenyomatát adja annak, hogy 1987-ben hol mit jelentett a Fighting Fantasy.

A könyv úgy indít, hogy te vagy az, akik megnyerte a Bajnokok Próbáját, a szerzett kincseket pedig kivételesen nem herdáltad el, hanem vettél egy kastélyt és önzetlenül véded a környéket minden veszedelemtől, legyen az támadadó orkok serege vagy épp egy Árnyékdémon fenyegetése. Most éppen ez utóbbi veszélyezteti nem csak Fang békéjét, hanem egész Allansiát, ezért szinte az utolsó garasodat is arra költöd, hogy több száz fős sereget toborozz emberekből, elfekből és törpékből, majd útra kelj, hogy a démont még azelőtt elpusztítsd, mielőtt igazán belelendülne a gonosztevésbe.

Nem véletlen a "seregek" kiemelése mind a címben, mind a háttértörténetben, a kötet fő újítása ugyanis az, hogy nem csak egy-egy elleni küzdelmek szerepelnek benne, hanem bizonyos helyzetekben nagyobb, tucatnyi harcosból álló csoportok is egymásnak feszülnek, hogy kiderüljön, melyikük erősebb. És ahogy közeledsz a démon seregeihez, egyáltalán nem mindegy, hogy az induláshoz képest több vagy kevesebb katonával rendelkezel, mert egyedül még nehezebb dolgod lesz a végén. A halál seregei ugyanis nehéz, ha (többé-kevésbé) szabályosan játszod, talán az egyik legnehezebb lapozgatós könyv, amivel az utóbbi időben találkoztam, ezért is utaltam arra, hogy tökéletesen megidézi annak az időszaknak a szellemiségét, amikor íródott.

Elsőre talán hat vagy nyolc lapozás után haltam meg, el sem akartam hinni. Aztán idővel hozzászoktam ahhoz, hogy bár nem egy halállabirintus kellős közepén vagyok, mégis elég egy rossz döntés, ami után sokszor nem ügyességpróbát vagy szerencsepróbát ajánl a történet, hanem azonnal érkezik a "kalandod itt véget ért" mondat. Ahogy közelítünk a végkifejlet felé, az alapból sem alacsony nehézség meredeken emelkedik (ezúttal nincs élelem-menedzsment, azaz gyógyulásra is jóval kevesebb lehetőség lesz), ráadásul most nem csak magunkat, hanem a sereget is formában kell tartani. Természetesen a korai kötetekhez hasonlóan ezúttal is csupán egyetlen jó (lakott és lakatlan tájakon egyaránt átvezető) útvonal van, tehát ha például egy bizonyos tárgyat nem szerzel meg az utazás során, akkor a legvégső összecsapásban szomorúan szembesülsz azzal, hogy esélyt sem kapsz a túlélésre. Még ez sem elegendő? A végkifejlet egy valódi csatatéren játszódik, ami egyszersmind egy igazi bossfest is, ahol egymás után érkeznek a nehezebbnél nehezebb ellenfelek, és amikor már alig élsz, jön egy még erősebb. És valószínűleg még az sem az utolsó a sorban.

Ian Livingstone írásai mindig lényegretörőek voltak, az én ízlésemnek talán kicsit minimalista a stílusa, kevésbé törekszik a környezet és a karakterek szemléletes leírására, de az elvitathatatlan, hogy az akciót nagyon tudja pörgetni, nincsenek üresjáratok és végig fókuszált a sztori. Ha negatívumot kellene kiemelni, az a sereg menedzselése lenne, mert bár az ötlet nagyszerű, az esetek többségében le van tudva az egész egy-két sorban, pedig sokkal több lehetett volna ebből a rendszerből kihozni annál, hogy számokat kelljen csak lehúzni az induló 220 egységből - vagy jobb esetben hozzáírni. Mert hiába csatlakozik hozzánk egy-két nevesített hős az út során, valójában úgy radírozzuk ki a tizenöt elf íjászt vagy a húsz lovagot a karakterlapról, mint más könyvekben az élelemmel tennénk ugyanezt a gyógyulás érdekében. A halál seregei tehát végtelenül feszes és szupernehéz, pont amit a Fighting Fantasy sorozat régi történeteitől elvárunk. Ez a mostaniaktól eltérő hozzáállás különösen akkor szembetűnő, ha közvetlenül egy mai kötet után olvassuk el. Nekem több próbálkozás után sem sikerült teljesen a végéig eljutni, még úgy sem, hogy másodszorra elkezdtem feltérképezni a bejárt területeket. Ez mondjuk részben segített - ritkábban haltam meg, de egy árnydémonhoz még egy tapasztalt (kocka)harcos is kevésnek bizonyulhat.