Doom: The Dark Ages - Revelations DLCTeszt

Legyen bármennyire is ismerős és nosztalgiával telepakolt egy aktuális Doom epizód, nagyon úgy tűnik, hogy a The Dark Ages sokaknak már túl messzire vitte az alapreceptet. A jól odavágott pajzsok és buzogányok, a hárításra és közelharcra is jócskán építő játékmenet első látásra is elidegeníthet pár régi arcot, a Revelations pedig - ha lehet - még több bizalmat kér azoktól, akik csak egy fiatalkort idéző, kellemes, modern árkádos játékmenetre hangolt boomer-shooterrel eltöltött délutánra vágynak. Lássuk, hogy van-e kiút a megvariált harcrendszer purgatóriumából.

Az egyik legfeltűnőbb változás, hogy a Revelations ismét újít a pályatervezést tekintve, és az eddig ismert Doom térképeket kellőképpen friss alaphelyzetbe állítja. Bár a harc és a felderítés követi az alapjátékban lefektetett szisztémát (vagyis meghatározott pontokon megindulnak a tömegviadalok, két aréna között pedig jó sokat nézelődhetünk), a teljes felderítést és maxolást ezúttal két ütemben, vagyis egy nagyon lightos metroidvaniás visszatekergésben tehetjük meg. (A világ persze nincs egybenyitva, hanem egy központi helyszínről teleportálgathatunk.) Míg első nekifutásra teljesítjük a sztorit, a nagy finálé után már a kezünkben lesz a mesterkulcs, és olyan endgame terepek nyílnak, melyeket azelőtt csak rácsok és zárt ajtók mögül nézhettünk.

Ezek a területek nem csupán kihalt zsákutcák, hanem meglehetősen terjedelmes extra terepek, ahol új csaták, új kihívások, új gyűjtögetni valók várják a játékost, az öt-hat helyszín nyújtotta játékidő így csaknem meg is duplázódik. A friss felszerelés természetesen csak úgy csiszolható tökéletesre, ha a második fordulóban begyűjtött speciális (konkrétan piros színű) tömböket ügyesen porszívózgatjuk, de a teljes kitakarítás során olyan relikviákat is bezsebelünk, melyek a végső végjátékhoz nyitják meg a kaput. Persze a kiegészítő legfontosabb attrakciója, hogy a The Dark Ages alapfelszerelése - ezzel együtt a csaták táncrendje is - radikálisan átvariálódik.

Az alkalmazkodás pedig még inkább több türelmet követelhet, mint az eddigi közelharcos praktikák elsajátítása. Saját hozzáedződésem például az alábbi szélsőséges fázisokon esett át:

1. Vissza a sötét középkorba // A játék elején máris adott a megszokott felszerelés (vagyis a pajzs és a közelharci eszköztár), annak minden eddigi fejlesztésével és sokrétűen alkalmazható praktikájával. Egy év kihagyás után ez már önmagában is rengeteg felzárkózást igényel, de az első bizonytalanságokat követően lassan-lassan visszatérnek a harci reflexek, és a teljes visszarázódás csupán idő kérdése - gondolhatnánk.

2. A gödör alján // Amikor bioritmusom újra összeszinkronizálódik a játék tempójával, a történet drámai fordulatot vesz, főhősünk pedig összetört felszereléssel köt ki a purgatóriumban. Amíg a dolgok helyre nem állnak, a pajzs helyett egy lándzsával kéne ügyeskedni, a mozdulatok pedig más gombkiosztásra, ezzel együtt más harci logikára épülnek. Az eredmény: teljes káosz. Összeakadó ujjak, esetlenkedésbe fulladó harcok, komikus bénázások. Az épphogy akklimatizálódó idegrendszeremet máris egy teljesen új szemléletű mechanika forrázza le. Ez maga a pokol! (Vagyis purgatórium.)

3. Szúrópróba // A szégyenteljes ügyetlenkedést követően visszatér a pajzs és a régi rutin - hála az égnek! A pályák azonban továbbra is telis-tele vannak azokkal a kihívásokkal és mechanizmusokkal, amelyeket kizárólag a lándzsával kezelhetünk, az állandó váltogatást tehát nem lehet megúszni. (A két harcmodor között gombnyomással válthatunk, menet közben is kombinálhatjuk.) A harc hevében viszont (amikor “véletlenül” a lándzsával esek neki egy tagbaszakadt ördögnek) néha-néha becsúszik egy-egy sikeres sebzés, ami meglepően jó érzés: “Ez a kombó nem is volt olyan rossz!”

4. Hosszabbítás // Egyre több a jól bevitt találat és sikerélmény, egy idő után pedig pajzs nélkül is bele merek állni a csatákba. Amikor úgy érzem, hogy az újfajta harcmodor minden fortélyát asszimiláltam, hirtelen észreveszem, hogy már a történet végén járok… Szerencse, hogy akad még 1-2 rejtett zug, ahol nem csak kincskeresésre, de további csontrepesztő összecsapásokra kerülhet sor.

De hogyan is néz ki az új mozgáskultúra? Míg a pajzs mögött elsősorban a parry lehetőségekre koncentráltunk, a lándzsával inkább a dash-elés lesz az elsődleges védelmi manőver. (Az Eternal után kifejezetten hiányoltam is a lövöldözés közbeni gyors elslisszolást.) A parry persze most sem szűnik meg, de sokkal precízebb időzítést kíván - nekem például akkor vált be, amikor tömegjelenetek helyett zavartalanul párbajozhattam egyetlen ellenféllel. A lényeg, hogy a speciális lándzsaműveletekhez (jó nagy odadöfés vagy dobálózás) a tökéletes elkerülésekkel tölthetjük az energiát, és ha elég agilisek vagyunk, ezzel a keringővel akár több ellenfelünket is hatásosan a másvilágra bökdöshetjük (kerüljenek bárhová is a megölt démonok). Egy másik funkcióval oda is csáklyázhatjuk magunkat a szörnyekhez, vagy épp a speciálisan ehhez előkészített pályaelemekhez, ami akkor is egészen jól jön, ha időre megy a játék, és egy adott cél teljesítését gyors továbbsuhanással kívánjuk megoldani.

Röviden summázva: ahogy az összes 2016 utáni Doom játékkal, ezzel is alaposan össze kell szokni. Tudom, hogy a The Dark Ages többeknek már önmagában is megközelíthetetlen volt, így mindenki vegye figyelembe, hogy a DLC is kéri a betanulást - ez persze kinek-kinek máshogy fog esni. Az is előfordulhat, hogy valaki meg sem érzi majd az általam leírt pokoljárást.

Ha viszont ezt elfogadjuk és hozzá tudunk acélosodni, akkor egész biztosan nem kerüli el a figyelmünket, hogy a készítők számos egyéb mutatvánnyal ápolják a franchise örökségét, ezek pedig egyetlen régi motorost (vagy motoros fűrészest) sem fognak hidegen hagyni:

1. Az iD továbbra is kitartóan meséli a históriát, építi és gazdagítja a maga univerzumát, vagyis folytatódik a Doom Slayer saga. Lesz itt dráma, könnyek, intrika és árulás, a háttérben pedig most is világok sorsa dőlhet el. Bár ezek az átvezetők nekem továbbra is nehezen alkotnak kohéziót az akcióval, de a Doom-mitológia kétségkívül egyre több dimenzióval bővül.

2. A múltidézés ezúttal sem marad el, hiszen a kihívások között olyan pályák is felbukkannak, melyek az 90-es évek elejére repítenek vissza - méghozzá egy szál shotgunnal a kezünkben. Bár a klasszikus Doom esztétika nem először köszön vissza, ezek a kis kitérők most mintha több szeretetet kaptak volna, vagyis túlmutatnak a kötelező tiszteletkörökön, valamint impulzusszerű nosztalgia élményen. (És az eredeti Doom 2: Hell on Earth pályáin alapulnak.) Természetesen nem olyan komplexek, mint egy tisztességes, régi Doom térkép, de itt is lesz némi kulcskeresés, a ráncfelvarrt megvalósítást pedig simán el tudnám képzelni egy önálló boomer shooter leágazásként. Az old school helyszíneken mindenesetre egy ikonikus relikvia nyomába eredhetünk, mert ha minden labirintust teljesítünk, az 1993-as klasszikus shotgun üti a markunkat - ez pedig a tömegpusztító számszeríj mellett egy második csodafegyverként gazdagíthatja az eszköztárunkat.

3. A pályák látványvilágába még mindig zseniálisan beépül egy-egy régi hangulat vagy motívum, de a történettel együtt az id már réges-régen továbbgondolta és univerzummá bővítette a vizuális palettát. A csaták közötti keresgélés, lightos fejtörőzés már a tavalyi etapban is kifejezetten felfrissítette a játékot, ez a metódus pedig a Revelations-nek is kimondottan jól áll. Bár a sárkányos és Atlan mech-es szekvenciák érdekes adalékok voltak az alapjátékban, ezúttal nem baj, hogy a hasonló vidámparkos műsorszámok elmaradnak.