A Half-Life 2 epizódikus folytatásai nagyjából annyira epizódikusak, mint mondjuk bármilyen más játéksorozat - azaz nagyjából semennyire. A Valve által három éve kiagyalt koncepció papíron jól hangzott (“így nem kell olyan sokat várnotok egy új részre, a HL2-őn is hat évet szöszöltünk”), a gyakorlatba való átültetés azonban kevésbé volt sikeres, az Episode One másfél évig készült, és az Episode Two sem került kevesebbe. Ennek ellenére még mindig epizódoknak hívják őket, és nekünk tulajdonképpen mindegy, mi a leányzó neve - egészen addig, amíg olyan tartalom lapul a dobozban, mint a The Orange Box esetében.
A Narancs Doboz ugyanis igazi kis kincsesbánya, FPS-nirvána az arra fogékonyaknak. A kötelező Episode Two mellett tartalmazza minden idők egyik legjobb sajátszemszögű lövöldéjét, a Half-Life 2-őt, az első expanziót (Epidose One), a Portal logikai / ügyességi játékot, és végül, de nem utolsósorban a Team Fortress 2 csapat-alapú multiplayer lövöldét.
A Half-Life 2 erényeit nem itt, és nem most fogom méltatni, megtették ezt sokan mások a 2004-es PC-s, és a 2005-ös Xbox-os változat megjelenésekor. Legyen elég annyi, hogy Valve ügyesen folytatta az első részt, ez pedig azért nagy szó, mert a Half-Life a zsáner egyik legmeghatározóbb alkotása, igazi mérföldkő a műfaj történetében. A szótlan fizikus (Gordon Freeman) sok év távollét - máig nem tudjuk, hogy, hol, milyen körülmények között töltötte a kiesett éveket - után tér vissza az idegen megszállók, a Combine által letarolt Földre, ott az események közepébe csöppen, és vezéralakja lesz az agresszorok elleni felkelésnek. Az Episode One kapásból a második rész záró képsorai után veszi fel az elejtett fonalat, és Gordon (plusz segítőtársa, a bájos Alyx) menekülését mutatja be - mögöttük az összeomló Combine bázissal, a Citadellával.
Az első epizód igen visszafogottan görgette előre a történetet, tényleg “kiegészítésnek”, a Half-Life 2 megnyújtott utolsó fejezetének tűnt a maga nagyjából négy órás (bár kétségtelenül intenzív) játékidejével. Az Episode Two sokat tanult az előd hibáiból - és itt nem csak első epizódról, hanem az alapjátékról is beszélek. Az EP2 feszes, változatos, remekül felépített játék, a Valve rengeteget csiszolt a korábban sokat bírált időzítés-problémákon. Időzítés? Bizony, és természetesen nem technikai értelemben, sokkal inkább a játékmenetet illetően. Az alap HL2 a kelleténél jóval hosszabbra nyúló motorcsónakos szekvenciája (az autós menet kevésbé szenvedett tőle, de akár őt is ide sorolhatjuk) az Episode Two-ban remek ritmusérzékkel lett megoldva - itt is használhatsz járművet, de pont akkor szállítanak ki (és szállítanak ismét be), amikor egy újabb öt perc már unalmassá válna. A Half-Life sorozat egyik védjegyének számító, mesterien felépített és gondosan koreografált akciók itt is kitűnően működnek, a fokozás elsőrangú - az antlion támadás a barlangban, az első találkozás az új ellenfelekkel, a Hunterekkel, vagy akár a végső, hektikus csata mind-mind jól összerakott, emlékezetes jelent, nyugodt szívvel sorolhatók a zsáner később gyakran felemlegethető pillanatai közé. Üresjárat persze most is akad (leginkább a játék első harmadában), az igazi pörgés kissé lassan indul be - de beindul. A kezdeti problémák ellenére az EP2 továbbra is jól fenttartja a szériát jellemző “egy nagy kaland részese vagyok” hangulatot.
Az EP2 sztoriját részletezni botorság lenne, és már ez sokat elmond arról, hogy ezúttal tényleg alaposat lendül előre a cselekmény. A közönség-kedvencek (Alyx, Dog, a vortigonok) megkapják a maguk jól megérdemelt “azt a mindenit!” pillanatait, Dog belépője igazi fan-service, a méretes robotkutyus rajongói tapsikolni fognak örömükben. Alyx pedig bájosabb, mint valaha, köszönhetően talán annak, hogy a Valve-nál ismét komolyan nekifeküdtek a karakter-animációknak, a Half-Life 2 szereplői korábban is ipari standardot képviseltek, az Episode 2-ben pedig tovább fejelik a lasztit egy emelettel, az összkép (karakterdizájn + animáció + hangok) határozottan megkapó. A most már bőven három éves Source motor teszi a dolgát, és nyugodtan letagadhatná a korából mind a három évet - az Episode Two kedvéért kapott némi ráncfelvarrást (új világítási rendszer, részletesebb karakterek - X360-on a korábbi két részre visszamenőleg is, a PC-s tábor egy foltozás formájában kapja majd meg az újításokat HL2 / EP1 fronton). Kevésbé részletesen: remekül néz ki, és remekül fut. A motornak egyébként bőven nyílik lehetősége a vizuális izmok villogtatására, az Episode Two nagy része a sorozatban eddig nem nagyon tapasztalt nyitott(abb), kültéri helyszíneken játszódik, új ízeket keverve az eddig inkább zárt terekkel operáló HL univerzumba.
Az Episode Two a maga nagyjából öt és fél (nálam ennyi volt) órás játékidejével kiegészítőként (bocsánat: epizódként) decens hosszúságú szórakozást kínál, és gonosz módon baromi nagy cliffhanger-rel végződik, azaz alaposan lógva hagyja az egyébként korábban gondosan felvezetett harmadik (záró?) epizódra áhítozó játékost. Ez van, úgy másfél év múlva meglátjuk, hogy hol, és hogyan fejeződik be - ha befejeződik - Gordon utazása.
Nincs vége. katt az oldalválasztóra a folytatásért!
Az Episode 2 kipörgetésével nincs vége a mókának, át lehet ugrani szépen mondjuk rögtön a Portal-ra. A Portal a Narancs Csomag kakukktojása - szerencsére nem minőségi, hanem műfajszempontból: itt nem lövöldözni kell (legalább is nem közvetlenül), hanem agyalni és néha (nagyon) ügyesnek lenni. Az alapkoncepció egyszerű: az Aperture Science futurisztikus laboratóriumának teszt-sorozatát kell végigcsinálnod. Tízensok probléma, ugyanennyi helyszín, a “fegyvered” egy portal-ágyú (nevezzük így az egyszerűség kedvéért) lesz. A cucc két lyukat tud vájni magának a megfelelő falfelületeken. Az egyiken bemész, a másikon kijössz, a cél a kijárat elérése, és az akadályok leküzdése.
A helyzet az, hogy a viszonylag egyszerűnek (de még így is jónak) tűnő alapötletre az utóbbi évek legjobb, legszórakoztatóbb logikai / ügyességi anyaga épül. A Portal fokozatosan dobálja eléd az új kihívásokat, minden pályán új játékelemeket kínál - amikor egy “szabályt” kiismertél, jön a következő, a változatosságra nem lehet panasz. A körítés pedig... Egyrészt: régen nem röhögtem hangosan játékon, és nem a Portáltól vártam, hogy elérje ezt nálam. Pedig! A feladatainkat kommentáló “robothang” szenzációs, a gonoszság, a száraz humor és a jól célzott poénok keveréke. A befejezés pedig... de ezt tényleg nézd meg inkább a saját szemeddel, a “sztorimód” nem hosszú, nagyjából három óra alatt abszolválható az egész játék (utána még lesznek külön, nehezített feladványok), de az a három óra nagyon eltalált három óra.
A Portal típuspéldája annak, hogyan szolgálhatja a modern technológia (esetünkben leginkább a jól alkalmazott fizikai modellezés) a játékdizájnt. A Portal a maga módján abszolút egyedi, a remek alapötletet minden területen jól kidolgozó, előremutató produktum, remélhetőleg a jövőben ilyen irányba mozdul a játékipar - a “nextgen” nem feltétlenül csak a különféle shadereket, meg az egekbe tornázott poligonszámot jelenti, a Portal játékmenetében is “következő generációs”.
A The Orange Box multiplayer komponense, a Team Fortress 2 hosszas vajúdás eredménye. Az első rész a jó öreg, egyes számú Quake modifikációjaként toborzott magának mértes rajongótábort, a második epizód pedig gyakorlatilag tíz éve készül, folyamatosan változó jellegű és stílusú megvalósítást ígérve. A végeleges forma pedig egy (szerintem) nagyon merész dizájn-döntés eredménye, a TF2 “rajzfilmes” külalakot kapott - és NAGYON illik hozzá.
Szaladjunk neki az alapoknak: a TF2 csapatalapú (két csapatról van szó) multiplayer FPS. Nem csak csapatokra alapoz, hanem kasztokra is - ezekből kilenc van. A kasztok fegyverzetükben, és különböző tulajdonságaikban különböznek egymástól. Ne tessék bonyolult dolgokra asszociálni, a TF2 karakterei kevés dologhoz értenek, de ahooz nagyon jól. Lássuk csak: a scout gyors, a heavy lassú és nagyot sebez, a demoman gránátoz, a soldier rakétázik, pyro lángszóróz, a spy láthatatlan lehet és az ellenfélnek álcázhatja magát, a mérnök ravasz szerekenytűket épít, a medic gyógyít, a sniper távolról lövöldöz. Kihagytam valakit? Nem, nem hagytam ki - kilencen vannak, és a fent felsoroltakon kívül lehet még trükközni velük, mindenkivel csak egy kicsit, de pont ez adja a játék sava-borsát. A Team Fortress 2 karakterei tanulhatók és tanulandók, a játék során bármikor (egy halál után) válthatsz közöttük, nem vagy lekötve - mégis érdemes specializálódni, a finom nüanszokat kitanulva válhatsz igazán jó játékossá. A jó medic gondosan feltölti az über-charge csíkját (gyógyítással), és megfelelő, kritikus pillanatban süti el az ebből következő, pár másodperces sérthetetlenséget - ilyenkor nem csak magát védi, hanem leginkább a gyógyító-puska (mert ezzel az “energiafegyverrel” nyomul” másik oldalán táncoló társát is. A jó spy átlopózik az ellenséges területre, hatástalanítja a mérnökök által felhúzott automata ágyúkat, aztán felveszi valakinek az alakját, és jól hátba szúrja a gyanútlanul bóklászókat.
A Team Fortress 2 igazi ereje mégis a csapatszellemben rejlik, egy összeszokott társaság csodákra képes. Hogy a régi mondókát idézzem: ez elment vadászni (a spy elintézi az első kellemetlenkedőket), ez meglőtte (jön a soldier, a rakétás fiú), ez hazavitte (a villámgyors scout elragadja a saját bázisodra cipelendő célobjektumot), ez megsütötte (naná, hogy pyro!), és ez az icike-picike mind megette (a heavy jól leggépágyúzza az üldözőket). A kasztok nagyon jól együtt tudnak működni, és több esetben teljesen természetes szövetséget alkothatnak - a lassan előrecammogó heavy mögött folyamatosan gyógyító medic abszolút jellemző (és igen félelmetes) párosítás a TF2-ben.
Had dicsérjem még egy kicsit a külcsínt: a rajzfilmes megközelítés nem merül ki a karakterekben, az animációk, a hangok, mind-mind a jobb animációs filmeket idézik. A pyro által felgyújtott jóemberek “égek, égek!” üvöltéssel, össze-vissza kalimpálva rohangásznak, minden karakter többféle, a fegyverekhez kapcsolt ünneplő / éljenző animációval, és jellemző akcentussal (a germános “Fenk júú, Herr Dáktör!” büntet) lett felszerelve. Egy olyan korban, ahol a lövöldéket általában morcos katonák, vagy mindenre elszánt kopasz űrgárdisták népesítik be, különösen értékelendő ez a könnyed, a stílusra és egyedi hangulatra építő hozzáállás.
A TF2 hat pályája jól tervezett, láthatóan alaposan kitesztelt térkép, mindegyiken élvezetes játszani. Általában a kontroll-pontos “foglalj el vagy védj meg 1-2-3 kritikus pontot” variációra építenek, de van itt remek (és klasszikus, az első részben is benne volt) CTF pálya is, zászló helyett dokumentumokkal tömött bőrönddel. A hat pálya első blikkre kevésnek tűnik - egyelőre elég, és van ígéret a továbbiakra. A pályák egyébként nagyon kezdő-barátok, több helyen nagy színes nyilak jelzik, hogy most merre is kéne menni - a könnyed megközelítés miatt nem tűnik erőltetettnek a játékos ilyen módon történő segítése, jól beleillik az összképbe. A támogatott maximális játékosok számában eltér a PC ész Xbox 360 (meg a később megjelenő PS3) verzió. PC-n 24-en nyomhatják egyszerre, konzolon meg 16-an. Utóbbi negatívum, egyszerű fejszámolással kikövetkeztethető, hogy a nyolcas csapatokba sehogy sem fér bele a teljes (kilences) kaszt-létszám, valaki törvényszerűen kimarad.
Ez lenne a The Orange Box. Három új, és két régebbi játék, a maguk módján mindegyik megéri pénzét, így csomagban pedig verhetetlen ár / érték arányt képviselnek. Bőszen ajánlható mindenkinek, aki csak egy kicsit is szereti a lövöldéket - “az év játékcsomagja” kitüntetést már most, októberben nyugodt szívvel kiosztjuk neki.