Star Wars BattlefrontTeszt

Jelenleg nincs olyan játék, mely a Star Wars Battlefrontnál jobban bele tudna bújtatni egy birodalmi rohamosztagos, vagy egy lázadó katona bőrébe. A legelső csata legelső pillanatától kezdve úgy érezzük, hogy „igen, valahogy így képzeltem el a filmek hatalmas csatáiban résztvevő katonák életét (és halálát)”. Ez az érzés pedig végigkísér a játék minden egyes pályáján és mozzanatán, bár hosszabb-rövidebb idő múltán egy felismerésben csúcsosodik ki: nem véletlen, hogy az eddig megjelent hat film, de még a játékok egyike sem foglalkozott csakis és egyedül a csatákban résztvevő katonákkal, az ő életük ugyanis, ahogy a Battlefront tökéletesen be is mutatja azt, rövid és eléggé unalmas.

De ne szaladjunk annyira előre, időzzünk el egy kicsit a látványvilágnál, mert a Battlefront esetében tényleg érdemes! A DICE fejlesztői újra megmutatták, hogy ők a Frostbite motor megkérdőjelezhetetlen mesterei, a látvány, amit a játék a képernyőre pakol tényleg az, amit nyugodtan nevezhetünk generációs ugrásnak. A négy pályából három ugye olyan, ahol már „jártunk” korábban, itt azonnal otthon érezhetjük magunkat, pontosan azt a kinézetet kapjuk, melyet egy modern Star Wars játéktól elvárunk. Közülük is kiemelkedik Endor, az esős, részletgazdag erdős környezet komoly veszélyeket rejt: hajlamos voltam többször is elidőzni egy-egy részleten és jól le is lőttek közben. És persze az új helyszín, Sullust is jól néz ki, de itt azért nincs olyan komoly kapcsolódási pont, aminek meg kellett volna felelni. Apró üröm az örömben, hogy a karaktermodellek már nem kaptak hasonló szintű törődést, bár valljuk be, egy multiplayer shooterben nem a szereplők arcán tükröződő érzelmet fogjuk keresni - pláne ha azokat az arcokat birodalmi sisak fedi.

Bárhol máshol ennyi már majdnem elég lenne technikai üdvösséghez, azonban egy Star Wars játéknál legalább olyan lényeges a kinézet, mint hogy a hanghatások, a zenék is a helyükön legyenek, ezt az akadályt a Battlefront pedig szintén könnyedén megugrotta. Minden hang a helyén van, a prüttyögő lézerfegyverek pontosan úgy prüttyögnek, ahogy azt elvárnánk, a Tie Fighterek sikoltását mérföldekről megismeri minden rajongó, ahogy a lépegetők döngő hangját, vagy a jawák motyogását is. Mindezt pedig megkoronázza az ikonikus(hoz rendkívül hasonlító) zenei körítés, mely hallatán azonnal könnyek szöknek a rajongók szemeibe. Abszolút érezni, hogy ezen a téren se sajnálták az időt és energiát a fejlesztők.

Azonban még mindig egy multiplayer lövöldözős játékról van szó és nem egy Star Wars élménykörútról és a Battlefront ezen a téren nem teljesít túlságosan jól. Kezdjük ott, amit már fentebb is szőrmentén említettem: a játékban kereken négy helyszín van. És most lehet azt mondani, hogy a különböző játékmódok más-más módon szeletelik fel ezeket a helyszíneket, de a végeredmény akkor is az, hogy egy adott módot kiválasztva nagyon-nagyon sűrűn fogunk ugyanazzal a helyszínnel találkozni. Ráadásul ezek minősége sem egyenletes, Endor ezen a téren is kiemelkedik a választékból. Játékmódból már bőségesebb választék áll a rendelkezésünkre, bár azért azt is látnunk kell, hogy a hangzatos címek mögött sokszor a TDM, CTF és hasonló jól ismert módok helyi változatai vannak.

Természetesen helyet kapnak a masszív csatákat ígérő játékmódok is, ilyen a Walker Assault és a Supremacy. Előbbi már ismerős lehet a bétát kipróbálóknak, itt a birodalmiaknak egy-két hatalmas AT-AT lépegetőt kell kísérnie, míg a felkelőknek bizonyos pontok elfoglalásával és megtartásával Y-Wing bombázókat kell behívniuk, melyek egy időre sebezhetővé teszik a lépegetőket. A béta egyetlen ilyen pályája elég rosszul balanszoltnak tűnt, a végleges változatban azért jobbnak tűnt a helyzet, lényegesen többször sikerült lázadóként is győzni. A Supremacy a Battlefield sorozatból megismert Conquest mód helyi megfelelője, öt pontot kell elfoglalni és megtartani, a különbség az, hogy míg a modernkatonás játékokban ezt bármilyen sorrendben megtehettük, itt fix sorrend van, ami szerintem tök jól működik, sokkal jobban lehet a tűzerőt és a taktikát fókuszálni.

Két olyan dolog is van, mely tovább fűszerezi ezeket a játékmódokat (és így vagy úgy a többit is). Szemben a Battlefielddel itt nem egy fix pontra spawnolnak a járművek, hanem a pályán szétszórva lehet találni mindenféle bónuszt nyújtó, felvehető… bigyókat. A dolognak van jó és rossz oldala is: a jó az, hogy ezzel sikeresen megoldották azt, hogy ne álldogáljon a fél csapat ott, ahol az X-Wing megjelenik, csak hogy a leggyorsabb tehessen vele egy kört, másik oldalról kicsit tökön szúrja azt a taktikát, hogy az menjen a lépegetővel, aki a legjobb benne, hiszen nem lehet tudni, hogy hol jelenik meg az ezt a lehetőséget biztosító érme. A másik érdekesség a szintén hasonló érmékkel megnyitható „hősök” jelenléte. Három-három van belőlük, a Han / Leia / Luke trió áll szemben a Palpatine / Vader / Boba Fett hármassal, mindegyikük extrém erős, van néhány rájuk jellemző speciális képességük és piszok nehéz lelőni őket. Hatalmas móka a bőrükbe bújni, bár nyilván érdemes megtanulni a speciális képességeiket ahhoz, hogy tényleg eredményesek legyünk velük. Egyelőre itt érzem picit, hogy az egyébként egészen jó balansz képes kicsit megfeküdni: a hat szereplő közül Boba Fett lényegesen erősebbnek, vagy legalábbis jobban használhatónak tűnik.

Ez még jobban érződik a két, tipikusan a hősökre szabott játékmódban. A Hero Huntban egy ilyen speciális karakterre vadászik hét „közkatona”, aki a gyilkos lövést lőtte, az lesz legközelebb a hős. Ezt csavarja kicsit tovább a Heroes vs Villains, ahol a három-három hős csap össze egymással, kiegészülve egy rakás normál katonával, aki előbb lecsapja a nevesített karaktereket az győz. Itt érezni egyébként, hogy Fett mobilitása, illetve közelre és távolra is halálos fegyverarzenálja egyelőre komolyabb előnyt tud biztosítani egy ügyes játékos kezében. Kihagytam még egy, különlegesnek ígérkező, de hosszú távon eléggé unalomba fulladó játékmódot, ő lenne a Fighter Squadron, ahol a bolygók felett csapnak össze a játékosok a filmsorozatból jól ismert űrhajókkal. A helyzet az, hogy az első néhány körben kisgyerekként sikoltoztam, ahogy egy X-Wing pilótafülkéjébe csüccsenve szedegethettem le a Tie Fightereket és Interceptorokat, azonban néhány játszma után kiderült, hogy eléggé gyorsan lelaposodik a játékmenet. Itt végképp nincs semmilyen lehetőségünk a járművek személyre szabására, a pályák lényegében csak díszletek, nincs semmi a játékmenetre ható különbség Tatooine vagy Hoth között, ráadásul az agyatlan lövöldözés is gyorsan megunható. Elképesztően magas labdát hagytak ki a DICE fejlesztői azzal, hogy ezt a játékmódot is a bolygók felszíne közelébe száműzték ahelyett, hogy felhasználva a klasszikus trilógiát, annak látványosabb űrcsatáit felépítve lényegében egy kisebb X-Wing vs Tie Fightert hoztak volna létre…

Vissza tehát a talajra, ahol folytatódnak sirámok. Nem lehet azzal vitatkozni, hogy a modern multiplayer FPS játékok egyik komoly része a karakterek személyre szabása, mely a Battlefrontban rémisztően korlátolt és szükségtelenül túlbonyolított lett. Egyrészt került egy fejlődési rendszer a játékba, a pályán nyújtott teljesítményünk alapján kapunk tapasztalati pontokat, melyek segítségével léphetünk szinteket. Szintenként újabb és újabb fegyverek és / vagy kártyák nyílnak meg, melyeket azonban nem kapjuk meg azonnal, előbb össze kell gyűjtenünk hozzá a megfelelő mennyiségű kreditet (pályán gyűjtött XP osztva tízzel). Hogy miért? Tippem sincs, ez a rendszer mondjuk egy free-to-play játékban elviselhető lenne („Vegyél 1000 kreditet most csak tíz dollárért!”), itt teljesen felesleges bonyolításnak tűnik. Főleg annak tudatában, hogy a megnyitható két tucatnyi kártyából talán ha három-négy van, ami komolyabb hatással lehet a játékunkra, ilyen a jetpack, vagy a bizonyos passzív képességeket, esetleg jobb másodlagos fegyvereket bizosítóak, többségük esetében szinte biztos vagyok benne, hogy egy gyors próbán túl nem fognak helyet kapni a kezeimben. A kártyák mellett nagyjából egy tucatnyi fegyvert is megnyithatunk / megvásárolhatunk, közöttük egy-két kivételtől eltekintve egészen apró különbségek vannak csak. Lehet, hogy az egyik erősebb a másiknál, a harmadik gyorsabban felmelegszik a negyediknél, de a nap végén mindegyikük csak közel ugyanolyan lézerfegyver. Ha pedig már nem tudnánk mire költeni a pénzünket, akkor maradnak a különböző skinek és emote-k, melyek természetesen pusztán látványban adnak némi pluszt, itt még akkor is ugyanolyan képességű katonák leszünk, ha sok-sok pénz árán valamilyen egzotikusabb fajt nyitunk meg. Nem mondom, hogy egy Call of Duty szintű brutális személyre szabhatóságot és változatosságot vártam, de azért ez lényegesen kevesebb annál, amit a modern csapatalapú FPS stílusát egyik nagyban meghatározó csapatától elvárnék…

Az, hogy még a megnyitható tárgyakkal együtt se lehet markánsan különböző szerepeket betölteni, komolyan rányomja a bélyegét a csapatjátékra is, bár az is igaz, hogy a DICE sikeresen tett azért, hogy egyébként se próbálkozzunk komolyabb csapatokba verődni. Nincsenek squadok és hasonlók, két fős „csapatokat” lehet létrehozni, de ez is inkább egyfajta dizájnelem csak, mintsem tényleges, a játékmenetre ható dolog, nagyjából annyi, hogy társunk neve más színnel jelenik meg majd. És talán éppen ezért van az, hogy játékmódtól függetlenül feltűnően sokan próbálnak inkább TDM-t játszani, ami az erre fókuszáló módokban persze nem gond, de egy Walker Assaultnál egészen idegesítő, ahogy húsz emberből tíz a hős érmét keresi, nyolc minden fogalom nélkül megy a birodalmiakra vadászni és csak ketten vagytok, akik esetleg próbálnak a feladatokra koncentrálni. Nincs csapat, nincsenek utasítások, esélyed sincs arra, hogy szólj a többieknek, hogy hahó, talán érdemesebb lenne egy terminált védeni, mint öngyilkos lemming módjára szaladni a darálóba.

Érdemes egy bekezdést szánni a kooperatív játékmódokra is, ennél több sajnos úgysincs bennük. Kezdjük a rossz hírrel: a játékban semmilyen sztori alapú játékmód nincs, pedig a szokásos Call of Duty / Battlefield kategóriájú látványorgiával fűszerezett akció itt aztán igazán adta volna magát. Helyette van egy olyan mód, ahol a négy bolygón játszhatunk az AI katonákkal, illetve egy kooperatív „survival” módot próbálhatunk ki, ahol (jelen esetben fix számú) hullámokban ránk támadó különböző ellenfeleket kell társunkkal eltenni láb alól. Néhány órányi mókát nyújthat a dolog (főleg mert magasabb nehézségen azért tud néha komoly kihívást nyújtani), de nekem egyedül annyi jött le belőle, hogy ebből mennyire jó egyjátékos kampányt lehetett volna csinálni…

A Star Wars Battlefront kitűnő játék lehet az elektronikai üzletek bemutató gépeire. Egész egyszerűen odahúzza magához az embert a kinézete, a brutálisan látványos csatái, a pofonegyszerű kezelhetősége, kitűnően el lehet vele adni egy-egy konzolt, tévét, vagy (ha még lenne belőle) mozijegyeket a film téli bemutatójára. Azonban ahogy az ember hazaviszi, úgy kiderül, hogy a bámulatos külső egy eléggé sovány belsőt rejt, olyat, mely minden korábbinál jobban épít arra, hogy még egyszer kifizetve a játék árát beruházunk a szezonbérletre is. Az EA és a DICE bebizonyította, hogy megvan a technológiájuk hozzá, hogy egy látványos, hangulatos Star Wars játékot rakjanak össze - nagyon remélem, hogy a Visceral Games bebizonyítja, hogy ezt a keretet versenyképes tartalommal is fel lehet tölteni, mert a svéd csapatnak sajnos ez most nem sikerült.