Dead Rising 4Teszt

Frank apó itt van, véres a subája - kezdhetnénk egy végtelenül olcsó átferdítéssel a Dead Rising 4 tesztjét, és... izé, mivel tényleg így kezdtük, innen már csak feljebb mehet az út. A játék esetében is bízva bíztunk abban, hogy a kezdeti élmények után csak magasabbra fog kúszni a minőségi mutató. Azonban a program meg sem próbálkozott azzal, hogy a mókásan eszetlen, csibészes és nem kicsit slendrián játékmenetével a klasszikus Dead Rising mércéjét megüsse. De nincs ezzel baj, mivel Frank jól érzi magát ebben a kaotikus ám kétségtelenül szórakoztató kavalkádban, amely Willamette-be kíséri vissza a sorozat rajongóit. Ezzel együtt egy olyan karácsonyi forgatagba is betekintést enged, ahol a nagy készülődésben hitelért rohangáló családapák, tabletektől tébolyult gyerkőcök és hat bevásárlószatyorral rohangáló háziasszonyok helyett agyatlan zombik grasszálnak. Nem is tudjuk melyik a pokolibb szituáció, ám egy dolog tuti: Frank nem jön zavarba, ha ismét egy nagy sereg rothadó élőhalottal kell szembenéznie!

Persze West papa sem önszántából tér vissza a városba, ezúttal egy tanítvány rángatja bele hősünket az újabb kalamajkába. A világ már túl van a zombiválságon, az első két (legyen három) epizód történései már középtávoli történelemnek tűnnek, épp ezért furcsa hőseinknek, hogy az eredettörténet központi helyszínén ismét kitör a balhé. Az alapkonfliktus amúgy semmi komoly érzelmet nem fog megmozgatni senkiben sem, azt garantáljuk. Itt van az Obscuris elnevezésű militáns banda, akik egy korábbi kutatás eredményei után csörtetnek, aztán vannak a hely túlélő erők, a mániákus kattantak, a minden lében kanál sajtósokról nem is beszélve. A sztori mélyebb rétegeket még csak véletlenül sem érint, de ez így is van jól - ennek a forgatókönyvnek minden durvább komolyság csak árt, ezt pedig a készítők is jól tudják. A Dead Rising 4 inkább paródia már minden tekintetben, a korábbi részekből ismerős drámai mozzanatok élét is sokszor vicces beszólásokkal, vagy klasszikus börleszkkel ütik el… így hamar olyan érzésünk lesz majd, hogy a cím elé akár a „National Lampoon's” cimkét is oda lehetett volna biggyeszteni.

Játékmenet szempontjából a Dead Rising 4 a lehető legegyszerűbb irányvonalat választja. Megtart minden szórakoztató mechanikát a korábbi részekből és kihajítja azokat, amelyek a keményvonalas élt adták a sorozatnak. A legfontosabb változás: nincs időlimit. Helyette küldetések vannak, amelyeket lineáris vonalon haladva kell megoldani. Gyere ide, találkozz kulcsfigurával, hentelj le egy adag zombit vagy katonát, esetleg fotózd le a bizonyítékokat, amelyek újabb McGuffin indokot szolgáltatnak arra, hogy miért kell újra város másik felébe autókázni. Közben Frank bunyózik, közelharci fegyverekkel aprít, vagy épp lőfegyverekkel hentel és kombó-fegyverekkel darabol. A program készítői ügyesen használják a játékos jutalmazásának intézményét: praktikusan minden fűszál megmozgatásáért presztízs-pont jár, így állandóan szintet lépünk, a bezsebelt skill pontokkal pedig különböző tulajdonságainkat tápolhatjuk. A fejlődésben sokkal több élményszerűség van, mint a sztorivonal kergetésében, így nem csoda, hogy gyakran elkalandozunk, és zombihentelésbe, Exo-ruhás darabolásba (ez a játék egyik nagy dobása!), vagy fotózgatásba fektetjük inkább a kétperces lelkesedés-hullámainkat, mint az aktuálisan hajszolt doki vagy az elszabadult konvoj nyomvonalának felderítésébe.

Ennnek megfelelően tonnányi mellékküldetés és összeszedhető cuccmák van szétszórva a városban. Ezek egy részét pedig annak ellenére is bukhatjuk, hogy időlimit nincs - ugyanis ha túlhaladunk bizonyos checkpointokon, akkor már nem tudunk visszamenni, hogy megoldjuk a környék felmerülő problémáit. Érdemes tehát addig szétnézni, amíg meg nem közelítjük az aktuális küldetésünk célállomását. Üröm az örömben: a Dead Rising 4 jelenlegi állapotában meglehetősen bugos, így nem egyszer akadtunk olyan mellékküldetésekbe, ahol az adott feladat egy beragadó NPC miatt teljesíthetetlenné vált, vagy úgy nagyjából el sem indult (!). Bezony, ennyire nagy problémák is előfordulnak a negyedik DR játékkal, amelyet tovább tépáznak az egyszerűsítések. Közakarat tárgya volt az időkorlát megszüntetése. Ám ez sem mentség arra, hogy nagy igyekezetükben a zombibéka popója alá pofozzák a nehézséget a mitévő kanadai barátaink. Lépten-nyomon kajacsomagokba botlunk, mindenhol van használható, kombózható cucc, de a jobbféle lőfegyver utánpótlásról sem feledkeztek meg. Ezt illesszük össze a ténnyel, hogy talán ekkora méretű, ilyen részletességben kidolgozott környezettel még egy DR játékban sem találkoztunk. És hogy mibe torkollik ez a két szélsőség? Abba, hogy csak haladunk előre, daráljuk a sztorit, tápolgatjuk hősünket, de nem igazán akarjuk a térkép mélyebb rétegeit felfedezni, mert nem vagyunk rákényszerítve. Nem megyünk körbe a boltoknál, nem nézünk be minden pult mögé, nem akarjuk megtalálni a legjobb lelőhelyeket, mert minden dolog ezüst tálcán elénk van rakva - még az útközben felbukkanó események is jellemzően max. öt méterre vannak a főcsapástól. Kár ezért, mert így a város bejárását legfeljebb azok fogják végigcsinálni tisztességesen, akik még 2016-ban is begerjednek az Ubisoft-jellegű gyűjtögetéstől, vagy a Capcom-hivatkozások és acsik űzgélésétől, vagy maximalisták, vagy, vagy… Vagy pedig a kooperatív multiplayer módban rá lesznek kényszerítve. Itt ugyanis a sztoriban csak érintőlegesen átfutott helyszíneken kicsit komolyabban is kénytelenek leszünk körülnézni, mivel sokszor olyan helyszínekre kísérnek feladataink, amelyeket a kampányban már nem jutott idő kivesézni.

A már említett multiplayer mód egyébként egészen jó volna, ha nem lennének benne masszív időhúzások (ez talán azért is van, mert itt tényleg ketyeg az óra - de csak misszióról-misszióra!), és flottul menne az összjáték idegenekkel is. Mondjuk erre sincs mindig szükség. Hiába van ugyanis tonnányi zombi a képernyőn, ha az esetleges harapásoknak, tömegjeleneteknek semmi komoly fenyegetése nincs. Egy noob karakter is simán kikászálódik a legnagyobb hirigből is, a következő sarkon meg úgyis ott lesz némi kaja, egy katana, vagy a Blambow összerakásához szükséges alapanyag - így már pótoltuk is az útközben elvesztett HP-t és fegyvereket…

Az ember gondolhatná, hogy legalább látvány tekintetében komoly előrelépést hozhat a sokadik DR iteráció. Nos, a negyedik epizód jelentősen stabilabb, mint a megjelenéskor köhögős tempót produkáló DR3 (amely XONE nyitócím is volt annak idején). A viszonylag folyamatos látvány maximálisan hozza a sorozathoz illő hangulatot, és még annál is többet. A bevilágítás egészen durva atmoszférát ad egyes jeleneteknek, és a díszlet változatosságára sem lehet panasz. Ezt a sok jót is képes azonban egy-egy olyan textúra meggyötörni, amelyek az U3 motor „be nem töltött” részletszegény tapétáira emlékeztetik az embert. Itt azonban várhatunk arra, hogy betöltse a gép a jobb felbontású poligontakarót. Rég volt már olyan, hogy egy nagyobb tábla feliratait konkrétan nem lehetett elolvasni a textúra gyenge felbontása miatt - ez a jelenség többször is ránk köszön Willamette helyszínein kóricálva.

Most szokott az a rész jönni, hogy a szinkronhangot és a zenét állítjuk szembe a látvány gyengeségeivel. Az összkép azonban (gondoltátok volna) itt is felemás. A menüben hallható karácsonyi dallamok rettentő jópofák a program direkte idiótára vett kontextusában, viszont a városban mászkálva csak nagyritkán bukkanunk izgalmas háttérmuzsikába. A szinkronhangok sem rosszak, de a játék dramaturgiája és forgatókönyve csak félprofi munka. A viccek felvezetésének, a poénok elsütésének is megvan a maga tudománya, ami láthatóan csak igyekezet szintjén volt meg az írók kelléktárában. Ennek megfelelően sete-suta dialógusok között lavírozva, Frank (gyakran oda nem illő, de önmagukban legalább humoros) egysorosai viszik a hátukon a forgatókönyvet. Vannak azért jól sikerült jelenetek is, de ezek tárgyalásával már a spoilerek ingoványos talajára tévednénk...

Sokszínű program lett ebből a Dead Rising 4-ből, ami minden igénytelensége ellenére is rettentő szórakoztató bír maradni. Modhatni a szezon bűnös élvezete, amely a végtelenségig facsart zombitéma elcsépeltségén is felülkerekedik, és az elődeit sem szégyeníti meg. Csak hát végig az az érzés birizgálja a tarkónkat, hogy sok-sok polírozással, picit precízebb, nagyobb kihívást rejtő játékmechanikákkal vastagon lehetett volna még szépíteni a végeredményen. Ezekkel a műfaj legjobbjai közé csattanhatott volna Frank West második (harmadik?) kálváriája. Ami maradt az csak egy ponyvasztori, amit az ember egyszer-kétszer végigteker, aztán megy vissza a polcra, vagy becserélésre még a húsvéti nyuszi érkezése előtt.