Sonic, a sündisznó - gyermeki szemmelmcmacko

Kiszámoltuk: most huszonhét éve, hogy kezembe foghattam unokanővérem friss SEGA Game Gear-jét, amelyen először jött szembe a peckes sündisznó. Innen ered a rajongásom is. Igazából csinálhat a SEGA bármit is a kabalával, a kezdeti sikerek és a 91 óta töretlen kúl-faktor azóta is felszínen tartja Sonicot. Hiába buktak az újabbnál-újabb játékok, az első klasszikusok érdemeit senki el nem veszi a Sonic Team brigádjától. Ezen felül a kabala sikere a jelleméből is fakad: Sonic sokkal menőbb, lazább és kedvelhetőbb karakter önmagában, mint a már akkor is riválisként hasító Mario. És minő szerencse, most nem a játékok alapvető minőségéről, rétegeiről kell beszélnünk, hanem egy filmről, amely éveken át vergődött a kiadók poklában, amíg fel nem bukkant az első borzalmas trailer… a többi pedig történelem. A rajongók újratervezésért kiáltó akaratát valószínű azért is tudták a kreatívok keresztülverni a Paramount-on, mert belülről is látszott (vagy látszódhatott), hogy a félrerajzolt figura nem fogja beváltani még a Sonic karakterhez fűzött legelemibb reményeket sem. Most pedig itt vagyunk az első hétvége után. A sün lekörözte a sárga ménkűpockot, és a kritikusok mellett a közönség is pozitív reakciókkal viszonyult a filmhez.

A bevezető után gondolom megértitek: én sem tudtam objektív szemüvegen keresztül figyelni a filmet. A Sonic the Hedgehog mozi ennek megfelelően egyszerűen elvarázsolt, ennek pedig egy nagy titka van: a készítők belőtték az elvárást a hőssel szemben, és emellett pontosan tudták, hogy milyen alázattal kell egy lassan harminc éves örökséghez hozzányúlni. Ez sajnos manapság nem túl gyakori - és valahol az újraértelmezett, átrajzolt karakter (mínusz esetenként esetlen ajakszinkron) is mutatja, hogy egy játékadaptációnak az esetében talán fontosabb a forráshűség, és a könnyed, görcsös akarást kiengedő megközelítés, mintsem a rafinált sztori, vagy a csakazértis univerzumépítősdi.

Önmagában helyt állna-e a mozi? Nem igazán. A Sonic története eredetileg sem volt egy túl bonyolult sztori, ráadásul a karaktereken és helyszíneken túl csak kevés dolgot vettek át a filmesek az évtizedek alatt kibontakozott lore-ból. Elmaradtak az erőltetett, animés szálak, ennek a helyére pedig bekerült az amcsi közeg, és a klasszikus dinamikus-duó vígjáték felállás - a trailer által ellőtt fordulatokkal. A forgatókönyvből egy üres, még épp nem bántóan egyszerű, de már mindenféle rafináltságtól mentes sztorival rukkoltak elő, amelynek követése során mindenmentesen (sic!) fókuszálhatunk a karakterekre és azok egymás közötti hatás-ellenhatás reakciókra. Ez a dolog viszont működik: gyerekektől a felnőttekig, mindenki élvezheti a szereplők között kialakuló játékos dinamikát. Sonic cukisága, szellemes jelleme, valamint Jim Carrey két évtizede nem látott formájának köszönheti a film az univerzális elismerést. A rajongókat pedig a rengeteg kikacsintás, és a forráshűség fogja szolgálni. Ugye nem is olyan nehéz ez az adaptációsdi? Csak tiszteletben kell tartani a forrásanyagot, és a közönség legkritikusabb hányada is rögtön viszont tiszteli az alkotókat és az új alkotást.

Ültünk tehát a moziban, figyeltük a gyerekeket, a felnőttek reakcióit. Mindenki élvezte a filmet, érezni lehetett a pozitív energiákat még a teremből kifelé is. Mi is könnyeztünk közben. Nem feltétlenül a poénokon, hanem ki-ki a maga módján. Párom a kedves pillanatokon, és a gyermeki meséket idéző hősiességen. Én pedig a rendőrség ablakában lógó papírnapraforgón. Eggman tojásain. Az új cipellőn. A boss harcon. A szétszóródott gyűrűkön. A zongorán légiesen megszólaló Green Hill Zone zenéjén. A végefőcím utáni jeleneten. A saját elmúlt gyermekkoromon. Azt hiszem rég voltam annyira Sonic rajongó és gyermek, mint most szombaton, a moziból kifelé jövet.