Bravely Default: Flying Fairy HD RemasterTeszt

Mert a Bravely Default akár FF cím is lehetett volna. Vannak benne bazinagy mágikus kristályok, a világot felforgató, "végső", kataklizmikus történések, az FFV-ből ismerős job-rendszer, és szinte gyerek fejjel induló hősök, akik végül a cél érdekében végül fel is nőnek a világmegváltó szerephez. Mindez olyan csodásan, organikusan épül a BD történetében, hogy szinte el is felejtjük, a készítők direkt a nosztalgia tőgyét fejik; mi csak élvezzük a sodrást, amit a mostani Switch 2-re kiadott folytatás tovább áramvonalasít.

A Bravely Default: Flying Fairy HD Remaster ugyanis csak egy felcicomázott újrázás. Nem teljes remake, inkább a 3DS-es alapmű mai színvonalra való pofozása. Fontos látnunk, hogy nem csak arról van szó, hogy grafikai turbózást kapott a játék: pontosan a játékmenetet érintő áramvonalasításnak örültem legjobban. 40 éves fejjel például nem szívesen töltöm az időt random csaták előtti elmosott képernyő bámulásával, meg felvezető-levezető karakteranimációk hosszas szemlélésével. A Bravely Default ügyesen megoldja a felgyorsult világ kérdését: mindjárt az elején beállítottam egy másfélszeres időbeli szorzót, ezáltal a beszélgetések és csaták is átmentek pörgősbe, feszesbe. Egy pillanatra sem éreztem úgy, hogy egy Youtube-végigjátszás gyorsított tempójában "játszom". Inkább, mintha a SNES korszakból is ismerős „turbó-mód” bekapcsolásával megérkeztem volna a kor- és a Switch 2 hordozható szellemiségéhez illeszkedő sebességhez. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nálam egy ilyen lehetőség önmagában szimpatikussá teszi az újrakiadást, és nem is érdekelt igazán a többi része.

Ugyanis az teljesen érdektelen, arról nem is igazán sokat lehet beszélni. A Bravely Default 3DS-kiadásának homályos látványát a Switch 2 szint közelébe hozták, bár ez a grafikai megvalósítás még a lightos normal mapping mellett sem lesz igazán korszerű. Handheld módban is necces a dolog, nemhogy nagyképernyőn. A karakterek 3D modelljei a menükben olyan kockásak, ahogyan a készítők annak idején 3DS-re megálmodták őket, az összkép felett pedig amúgy is eljárt az idő, hiszen azóta rengeteg hasonló, kézzel festett indie játék jelent meg, amelyek csak tovább feszegették a stílus határait. Az AR videókat itt „bejárható, forgatható, zoomolható” módon oldották meg, de ha nem tudod, hogy 3DS-en korábban milyen formában mutatták ezeket, úgy értetlenül fogsz állni a jelenetek előtt.

Szerencsére az UX skálázása jól sikerült, és összességében azért, ha lenyeljük a békát, hogy itt mégiscsak egy tizenéves, két generációval korábbi handheld játék kozmetikai kezelésével próbálják a Switch 2 képességeit prezentálni, akkor nem lesz gondunk a port apró-cseprő vizuális laposságával. A videókat amúgy felskálázták a készítők, szóval itt nem látszik kompromisszum, emellett két apró minijátékot is készítettek az újrakiadáshoz, ám ezzel nem sokat fogunk szórakozni - leginkább időmúlató apróságok ezek, főleg a játék/univerzum rajongói számára. A célzás miatt azonban egeret használnak a minijátékok, így van az a helyzet, ahol ezek nem is lesznek játszhatóak. Felmerült bennem a játék közben, hogy egy érintőkijelző mellett mennyire lehet vagy kell forszírozni az egér használatot. Simán van az az utazás, vagy vakációs kültéri kézikonzolos gaming, amikor esélyed sincs a Joy-Conokkal egér üzemmódban kotorászni.